Kemény este, huppant le mellém egy korombeli asszony úgy éjjel három tájban. A tánctéren az emberek őszintén és jól mulattak, az afrikaiak újra meg újra a pocsolyába léptemet kérték a dídzsétől. A fotós már leszopatta az egyik szingli csajt, most jött vissza korántsem szomjasan, ámde letörölhetetlen vigyorral az arcán. A késő harmincas fuvolás is nemsokára előkerült, gátlástalan és tizenöt éve még valóban szexi mosollyal az arcán, amiről viszont a fotós kaján érdektelenségével szembesülve a csáberő maradéka is elszállt mint a kilencvenes évek.

Nagyon komoly, nyugtáztam, mert mi a faszt csináltam volna, éppen valaki gurgulázva csandázta telibe a bokrok tövét, míg Tamás sváb rokonai már húzták is fel a hózentrógeres bőrnadrágokat, szétosztották a stüszikalapokat és körülbelül sejtettem, hogy mi fog ebből kisülni, mert már kétszer láttam ezt.Végigfuttattam a szemem a mellém leült nőn, már meg is lepődtem, hogy nem kezdett bele valami szokásos témába, amivel a harmincas nők úgymond megtörik a köszönés után beálló kínos csendet az ismeretlen férfiakkal. Láttam, hogy ő is valami ilyesmin gondolkodik, például azon, hogy vajon hogy van az, hogy ezer kilométerre van a legközelebbi tenger, én meg egy kapitányi egyenruhában vagyok? Vajon tényleg ilyen flúgos pöcsfej vagyok-e, mint amilyennek kinézek. Én meg közben a gyerekeimre gondoltam, a nagyobbik lányom szerintem kifejezetten értelmes, de nagyon szép és szomorú élete lesz, mert a szemeiben már most ott van egy olyan mély bánat, amitől száz éve még költők ragadtak volna tollat. Istenem, remélem nem jut erre a sorsra, mint ezek a nők. Bár gondolom olvassa a blogomat vagy nem tudom, mindenesetre zavarbaejtő tényeket hoz fel a múltamból, amit úgy emlékszem, hogy soha sem mondtam nekik. De miközben ezen járt a fejem, azt fogadtam meg magamban, hogy ha a frissen felbukkant beszélgetőpartnerem felhozza, hogy ideje lenne berakni egy kis Eros Ramazottit, és elhív táncolni a Cose Della Vita nagyon durva nyitányára, én esküszöm magam csapok fel jódlizni.

- Mire gon...

- A gyerekeimre. Vajon jól érzik-e magukat, mi lesz velük? Egy gyereknek nem tesz jót ennyi költözés. Te?

- Én most örülök, hogy nem kell a gyerekeimre gondolnom. Már alszanak, a férjem vigyáz rájuk. Te is házas vagy?

- Aha. De ez államtitok a zöld dresszes különítmény előtt, akik éppen egymást túllicitálva akarnak jól bulizni.

- Szép kis férj vagy, mondhatom.

- Köszönöm. Amúgy egy trópusi szextúrát szervezek decemberben egy yachton. A feleségem edzésben van. Én leszek a kapitány.

- Hát te nagyon kész vagy. Azért öltöztél be úgy már most, mintha az lennél?

Kihúztam magam. Azért a szociológiai terepmunkában is vannak határok.

- Nem. Azért, mert az vagyok.

A pillanatnyilag beálló csendben a szavak úgy álltak meg a levegőben, mint liftben a fing. De aztán megtörtem a közénk súlyosan leereszkedő pányvát.

- Na és te? Te mi vagy?

- Jogi szupervizor a kormányhivatalnál Komárom-Esztergom megy...

- Nem úgy értem.

- Akkor anya, feleség, barát, a férjem Tamás rokona. Amúgy tök jó, hogy közbevágsz, amikor beszélek.

- Azért vágtam csak közbe, mert meg akartalak kímélni attól az elméletemtől, hogy szerintem a világ tragikus állapotát milyen jól mutatja, hogy lassan mindenkinek olyan munkája van, aminek nincs neve.

- Mi van?

- Látod, ezt nem akartam. Most már muszáj leszek elmondani. És így lemaradsz a sokáig voltam távol kórustáncról.

Enyhén a tánctér felé biccentettem, ahol az egyik szingli nő magából kivetkőzve táncolt. Az este során elfogyasztott felesek és bor elkezdték megtenni a hatásukat. A nők már egyáltalán nem voltak édesen becsípettek, hanem elkezdtek rohamtempóban haladni az alpári felé. A férfiak, akik az este elején még kósza dugásokra fókuszáltak, mostanra már a szobákban kupakolták a szerencséseket, vagy teljes apátiában itták magukat az öntudatlanságig. A táncparketten bohóckodó farkasokból már maguk a partnereik sem hitték, hogy bármi is kijöhet egy híg vizeleten kívül.  

- Túléltem már rosszabbat is. Mi van a munkákkal?

- Ha észrevetted, már nem lehet egy szóval megmondani, hogy ki mit csinál. A gyerekkoromban ilyenek voltak, hogy bányász, kovács, lakatos, pék, hentes. A különböző cégek már maguk sem tudják, hogy mit akarnak.

- Ügyvéd. Orvos. Pilóta.

- Az orvosok sem orvosok már. Nézd meg a kovidot.

- Jajj, ne. Légyszi ezt el se kezdjük.

- Nem úgy értem. Tegyük fel, pulmonológus vagy.

- Tegyük.

- Na, mondjuk járóbeteg szakellátásban dolgozol negyven évet, igaz? Ha egyáltalán megéled. Vegyünk évi 230 munkanapot, napi 20 beteggel. Akiknek egy része - igen jelentős része - visszajáró. Vannak most ebben hibák, de mindegy, legyen 180.000 orvos-beteg találkozás. Egy élet munkája számokban.

- Értem.

- Most gondold el, hogy ez az orvos minden alkalommal, tehát az élete során száznyolcvanezerszer elmondja, hogy a dohányzás rossz. Hazamegy, rossz a kedve, ki van merülve, kevés a pénz, az asszony kiabál...

- Hát persze.

- Nem ez a lényeg. Hazamegy és bekapcsolja a tévét, nyomkodja a telót és mit lát? Doktor Tüdőgümőt, aki éppen azt mondja el, amit ő szokott a bajsza alá morogva ismételgetni napi hússzor, méghozzá szabatosan, jól hangsúlyozva, schlagfertig módon. Pulmonológusunk is érzi, hogy ez átmegy. Lehet, hogy az elsőnél hétfőn még ő is meggyőző. Nade a tizenhetediknél a vasárnapi ügyeletben? A tévét nézi kétmillió ember, a neten megfuttatott botránycikket olvassa bő félmillió. Minden egyes alkalommal.

- Érdekes.

- Nem ez az érdekes. Hanem az, hogy miért vannak még pulmonológusok. Tudod miért?

- Miért?

- Mert nem gondolkodnak. Ha gondolkodnának - márpedig nem kell sok hozzá, csak az, hogy a mai rezidensek professzorok legyenek, az egész egy show lesz. Egyre kevésbé lesz ez egy szakma. Sokkal fontosabb lesz, hogy ki mit mond magáról, mint hogy mi az, amihez ért és amit csinál. Lesz pár ember, aki még kedvtelésből végzi az invazív beavatkozásokat, de a többiek influenszerek lesznek. Mit mondtál még, ügyvéd?

- Igen.

- Johnny Depp pere mond valamit? Ahhoz biztosan el kellett végezni a jogi egyetemet?

- Jó, feladom, nyertél. Nincsenek szakmák. És akkor mi van?

- Hogy már semmi sincs. Az életünket egy vágyaktól és félelmektől hullámos hullámvasúton töltjük. Egy hánykódás az egész. Ostoba gyerekek vagyunk, akik hisztikéznek, ha valamit nem kapnak meg egyből, és miközben bal kezünkkel görcsösen kapaszkodunk abba, amink van, a jobbal csak úgy markolnánk a többet és többet. Az életünkkel fizetünk meg az álmainkért, holott az élet nem ez; az életben minden, ami ér valamit, azért aránytalanul sokat kell küzdeni, keservesen meg kell fizetni és elképesztő kockázatokat kell vállalni. És ebből az állhatatosságból és keménységből születik meg az ember tartása, ami az életet magát értékelhetővé teszi. A vágyak tengerén lobogunk két tűzként egymásban. Nézd csak, biccentettem a kiizzadt táncoslányok felé, akik csoportban sivítottak a DJ felé, hogy: Fuoco Nel Fuoco! Működik a képzavar. Ezek vagyunk, és ez a kudarcaink és sikertelenségünk fő oka. Mert nem rakjuk le az alapokat, azokat a tartóoszlopokat, amelyekre az emberi életnek ez a hihetetlenül gazdag, már-már zavarbaejtő sokszínűsége koronaként lenne felrakható. Helyette kapunk egy hamis illúziót arról, hogy minden a miénk lehet, miközben nincs semmink sem; főleg nem nyugtunk a tükör előtt, vagy magunkban. Ennek az egyik legjobb példája, azt hiszem, a körbefotózós tömegturizmus.

Jól belemelegedtem a szövegbe. A nő arcán ábrándos kifejezés ült, egyáltalán nem unta, hanem inkább eszébe juttatott valamit, amit viszont nem akart elmondani, vagy nem egy kiforrott gondolat volt benne, csak kereste hozzá a szavakat. Nagyokat szippantott az italából, míg a jódlizó sereg letolta a színről az éjszaka korántsem harmatos virágait, majd vígan elkezdtek hollári-la-holl-alózni.

- Mi a neved?

- Réka.

- És mit gon...

- Nem teljesen van úgy, ahogy mondtad.

- Mi?

Ekkor Réka nagy levegőt vett, és egy élettől megfáradt sóhaj után elkezdett belőle felbugyogni egy sor gondolat, melyeket láthatólag még sosem mondott ki; de kifakadt, mint ahogy egy forrás, amely csordogálva tör a felszínre, hogy aztán csobolyóvá, patakká és folyóvá változzon, és végül olyan sodrása és ereje legyen, hogy az elmosson mindenféle gátat.

- Nem úgy van az az álmokkal, ahogy gondolod. Amikor összejöttem a férjemmel, álmodtam egy kertről, ahol a gyümölcsfáim között szép sorban lesznek az ágyásaim, paradicsommal, uborkával, paprikával, sárgababbal, borsóval, hagymával, répával, kaporral és fokhagymával, a kert sarkaiban ekvádori tearózsákkal. A napos oldalon fűszernövényeket tartanék, kakukkfüvet, rozmaringot, zsályát, levendulát; aztán tavasszal hagymás virágok borítanák a házam elejét, cserépben meg ibolyát és gyönyvirágot tartanék, az ablakomban meg estikék nyílnának, és amikor nyaranta nyitott ablak mellett alszunk, akkor az alkonyatkor bomló szirmokból áradó édes illatfelhőben aludnék el, a férjemet átölelve. De a helyzet az, hogy csak egy aloém van, de az is megbarnult, ezért kidobtam.

Aztán voltak elképzeléseim arról, hogy majd lesz egy konyhám, ahol szépen nyáron befőzök, télen sütök fahéjas süteményeket, mézeskalácsot, kuglófot és miegyebet; hogy majd szeretni és értékelni fognak azért, mert szeretek és jól is tudok főzni, és mert egy közös étkezés otthont teremt a lakásból. Hogy majd gyertyát gyújtunk olykor a szépen terített abrosz mellett, és hosszasan beszélgetünk majd az éjszakában nyúlóan, mint amikor az egyetemen megismertük és megszerettük egymást. És azt láttam magam előtt, hogy ez nem minden nap fog megtörténni, de nem tudom én, legalább hetente egyszer igen, és akkor megbeszéljük egymással az összes dolgot, ami eszünkbe jut, és igazán azt érezzük majd, hogy ez egy csodálatos élet. És aztán persze a gyerekek is, majd amikor megnőnek, akkor lesznek közös családi ebédek, ahol szépen leülnek és jókedvűen elbeszélgetünk az élet apró-cseprő dolgairól, ki mit csinált az isiben meg ilyesmi. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez működik is, de a helyzet az, hogy ma már a férjem rendeli az ebédjét, és ha együtt is vagyunk otthon, soha nem ülünk le együtt enni.

És persze ábrándoztam arról, hogy majd csinálunk együtt dolgokat, kirándulunk, meg élvezzük az életet, de nem a nagy attrakciók közben, tudod, hanem a mindennapokat. Egy jó kád fürdő, egy pohár bor, egy jó film, néhány barát, különféle hobbik, alkotások, mert amúgy a férjem egy alkotó ember, szeret mindenféle dolgot bütykölni, megjavítani, létrehozni, fúrni-faragni, ilyesmik... halálra untatlak?

- Nem, nem, folytasd. Tudod mit? Hozok egy teát. Kérsz te is?

- Aha.

><

Természetesen az utolsó pillanatban Anna lebetegedett, így egyedül utaztam Tamás esküvőjére.

Nem kellett volna.

Az embernek nagyszerű elméletei lehetnek a világról, ám semmi sem pótolja a terepmunkát, mondogattam magam elé a repülőn. Gondoltam ha már úgyis átültetnek a családos sorból a barátos sorba, a szingli asztalhoz, lesz alkalmam pár szót váltani a fehér nőkkel, és kiismerni egy kicsit őket. Csöppet sem zavartatva magamat, öltöny helyett egy kimenős kapitányi kabátot húztam magamra, szép kék-fehér nyakkendővel.

Nem kellett volna.

A ceremónia alatt egyik lábamról másikra állva próbáltam volna beszélgetni ilyen 30-40-es emberekkel, főleg nőkkel, hogy mittudomén, milyen az idő, meg hogy hogy hívják őket, meg hasonlók. Az délután és az este leforgása alatt öt nővel is volt alkalmam közelebbről megismerkedni, és ez eléggé felborította bennem a fehér nőkről alkotott képet.

Úgy tűnik, tök egyformák vagytok. Vagy azok tök egyformák, akik egyedül maradnak 35-40 között.

1. Mindenki olasz-mániás: olasz éttermek, olasz fagyi, olasz bor, olasz kávé, olasz tájak, olasz zenék, olasz tengerpart, olasz autó, olaszolaszolasz. Amikor a harmadik olyan sztorit hallgattam meg, hogy a Toyota Yarisát Alfa Romeo Giuliára cserélte egy harmincötös nő, és hogy azóta teljesen más az élete, hangosan felnevettem. A majd másfél évtizeddel idősebb, neten kitúrt pasikezdemények mindig Olaszországba vitték őket. Egy kivétellel, az Ciprusra történt.

2. Mindenkinek van kutyája. Harminc fölött valahol, mikor már az aputól kapott vagy saját erőből kiköhögött lakást nem lehet több álomfogóval, kagylóval és nyaralós képpel kitölteni, eljön az a pont, hogy a szingli nő kutyát vesz. Méghozzá minél fiúsabb, annál nagyobbat; minél csajosabb, annál kisebbet. Utána elkezdi kiprojektálni az anyaösztöneit a kutyára, ami majdnem a nyilvános szoptatásig megy el.

3. Mindenki ezó. Az a minimum, hogy asztrológiát olvasgat, és pár pohár bor után vígan reagálja a szépen kozmetikázott élettörténetedre, hogy "ez tipikus kos dolog". Majd amikor mondod, hogy te igazából kecske vagy, nem érti, mert kínai horoszkópot nem olvas. De tényleg, az élet szinte minden területén elképesztő dolgokat kezdenek el látni. "Minden okkal történt", meg "ennek így kellett történnie", meg "ez meg volt írva". Még csak nem is hit ez, hanem babona. Gyulladásra kurkuma való, nem ibuprofén. A természetes dolgok a jók, nem a mesterségesek. Amikor felvetem - egy mérnök csajnak - hogy Wöhler óta azért tudjuk, hogy a vis vitalis elmélet nem igaz, már mehetek is a következőhöz, aki reikizik és ayurvédázik.

4. Mindenkiben keveredik a szexualitásról való szélsőségesen közvetlen, nyers beszéd a fizikai érintéstől való babonás félelemmel. Teljesen nyíltan beszélnek az expartnereikről - és bár úgy sejtem, hogy a töredékét sem osztották meg a valós vagy rázós sztoriknak, így is kiderült ez-az -, és általános bennük az üresség és a csodavárás dichotómiája. Én igazán nem vagyok az alkalmi kapcsolatok ellen (hehe), de megrázó volt hallgatni, hogy hányszor játszottak el kapcsolatot egy olyan emberrel, akit a startvonalnál sem igazán találtak vonzónak. Az alkalmi kapcsolatokat, amelyekről szintén meglehetősen közvetlenül és lucskosan szoktak beszélni, ritkán találták kielégítőnek. Mindemellett egy-egy érintés, pl egy táncra való felkérés vagy egy rájuk adott kabát teljesen rossz reakciókat hoz ki belőlük. Mintha nem szeretnék az emberi érintést. Ellenben ők nagyon szeretnek különféle egyenruhákat simogatni.

5. Mindenki odáig van az erőszakért. Legyen az erőszak verbális, fizikai, bármi. Nagyon érdekes volt látni, hogy ezúttal direkt felvettem egy kicsit odamondogatósabb stílust, és szabályosan imponált nekik ez a páváskodó, tolakodó, okoskodó, önhitt manír. Különösen, amikor kevertem a dolgot a pszichológiai témájú beszélgetésekkel. De tényleg, ezek a nők olyanok, hogy amikor táncolsz velük, nem azzal foglalkoznak, hogy élvezzék a táncot. Azt akarják, hogy jól megforgassák őket, csak keményen. Falat másznak, via ferrátáznak, és a küzdősportoló palik jönnek be nekik. Az egyik nő majdnem egy egész tócsát hagyott a székén azok után, hogy elmondta, hogy neki iszonyúan bejön az, ha egy pali tud fúrni... mondom mi van? Fúrni? Igen... meg hogy ért mindenhez a ház körül, megjavítja a mosógépet, felrakja a konyhabútorra a fogantyút, leveri a csempét és kicseréli a szifont... Mondom bazdmeg ez beteg :D Aztán a következő: az egyik palim kétméteres volt... és amikor bejött hozzánk egy betörő, fogta és leütötte... mondom aha, és mit csináltatok, ki is nyírtátok? Nem... megvártuk, míg kijön a rendőrség... ohhh, ha tudnád, hogy én ezektől hogy beindulok!

Nemsokára indul az átszállásom, de ezt még a reptéren meg akartam írni. Szerintem ezek a nők kibaszottul betegek mind egy szálig, és szívből sajnálom azokat, akiknek velük kell dealelni. Kivéve talán a szexet, mert ott ahogy nézem, kellő tapasztalat találkozik alacsony standardokkal és szégyentelen mentalitással. Most jöhet erre az, hogy "én nem ilyen vagyok", de azt látom, hogy ha a tipikus magyar élet egy ponton úgy 25-35 között nem ér el egy új szintre, akkor utána már kétségbeejtő pszichés állapotot okoz. Olyan sztorikat hallgattam, hogy még most sem akarom elhinni.

Talán a legjobban kinéző nő mesélte az éjszaka, hogy egyszer csapta neki a szelet egy három évvel fiatalabb pali, jómódú, helyes csávó, iskolázott, tök jól lehetett vele beszélgetni mindenről... mondom ejjha, ez nem semmi, mi történt vele? Hát, elhajtottam... de miért? Mert akkor volt egy válásban, éppen jött ki belőle. Mondom mi van? Ja... azt mondtam neki, hogy ez túl friss lenne, végig az lenne a fejemben, hogy nem telt el elég idő a válás óta. Hát de miért nem vártál akkor valameddig hogy rendezze az életét? Hát, az úgy 2 év... Két év? Mit csinál a pali két évig? Igen, kell annyi idő... képzeld el, hogy ha másfél éve szingli lenne, akkor hogy várná már, hogy összeköltözhessen és családot alapíthasson, szárnyalnánk, mintha egy űrrakétán lennénk...! Miért, nem akart összeköltözni vagy családot alapítani? Ja de. Akkor mi volt a baj, nem kedvelted? Dehogynem, nagyon is, de ez egy rossz timing... neki olyan pali kell, aki startra kész, ha eldördül a lövés, akkor lehet vele szárnyalni... nehéz volt elengednie, mintha a bőrét nyúzták volna, de szenvedett ebben a szituban, nem bírta tovább. Mondom ne szórakozz, a csávónak van gyereke? Nincs. Veled normálisan viselkedett? Nagyon is, sőt, tök jókat lehetett vele beszélni mindenről, az adójogszabályoktól az ingatlanügyeken át a családpszichológiáig. De mondom ember,

most mondtad, hogy az egész életed leghosszabb kapcsolata egy egy éves kaland volt gimisként, azon kívül pár hónapos flörtjeid voltak, erre itt egy csávó aki szemmel láthatóan full szerelmes beléd, ezerrel udvarol, kész arra, hogy hónapokig ne találkozzatok amíg papíron el nem válik, erre a te reakciód az, hogy menjen a picsába, mert neked ez így nem jó? Mondom elnézést, de nézzél már magadra, a fickó egy 10+ éves kapcsolatból jön ki korrekten, tiszta lapokkal, jó egzisztenciával, jó személyiséggel (még szerelni meg határozottnak lenni is tud, amitől nedvesedsz), te meg bammeg 36 vagy, csoda ha még tudsz gyereket szülni, nekem nagyobbak a melleim, folyton nyafirohamot kapsz, ráncosodsz, több partnered volt, mint egy hivatásosnak, és egyik sem húzta tovább pár hónapnál, te meg ajánlasz neki egy kávézást, ha majd jogilag is elvált... és ez a pali ezt elfogadja, de te meg nem fogadod el azt, hogy frissen elvált? Hát bazdmeg terpeszben kéne pisálnod utána, hogy egy ilyen csávó egyáltalán rád néz - gondoltam magamban

ez nagyon szomorú, de hát biztos a Sors akarta így. Tudod mit, igyál valamit! Á köszönöm én semmit, csak gyümölcslevet. Ja, a sió szőlőlé a kedvencem, ahol én élek, ott ilyen nincs. Hogy hol? Hát a Föld másik oldalán a trópusokon. Igen-igen, szeretem, most csinálok egy exkluzív trópusi szextúrát. Hogy mi? Nem, nem velem, én a kapitány leszek. Igen, jó lenne ha jöhetnél, de már sajnos nincs hely.

Folyt köv

 :D

Nemsokára repülőn talál a Jóisten, útban a Kárpátok felé, és amíg a szextúrára való képeket várom, csendben dobolok a lábamon, ahogy a gép fokozatosan elhagyja a Csendes-óceánt. Egyszer már átmentem rajtad is, mormolom elégedetten az ablak mellett ülve, és kezemet végigfuttatom feleségem karcsú combján, aki az előbb kiszaladt gondolatra kissé felvonta a szemöldökét.

Az okos jogászagyában ugyanúgy felvillannak a képek az anyám temetése utáni hajóutunkról, amikor többször úgy érezte, hogy vége a dalnak, illetve kiborították a dél-afrikai utasaink, na meg azok történetei. Ahová most megyünk, ott szintén egy dél-afrikai nőt vesz el egy barátom, mondhatnám A Barátom, mert vannak barátságok, amik egy életre szólnak, de ezekből bizony nincs sok.

Öregszünk már, na. Az afrikai ara messze nincs a mi korunkban, sőt, technikailag Tamásnak akár a lánya is lehetne, és bizonyára vannak is emberek, akik helytelenítenek egy húszéves nő és egy negyvenes pali házasságát. Én elég nyitott vagyok ilyen téren, de azért menekülttáborokban lévő nőket akkor sem dugnék meg, ha az alternatívája egy fantáziadús maszturbálás lenne az említett csoport feltűnőbb képviselőire. Mindazonáltal az elmúlt évben számos alkalmam volt meggyőződni róla, hogy ennek a lánynak, Renének helyén van a szíve és az esze is. Nem tehet róla, hogy tizennyolc éves korára már vagy tízen megerőszakolták, és hogy alkalmi munkákból és segélyekből kellett élnie az utóbbi években. Arról sem tehet, hogy a táborukba a járványügyi laborba egy bölénytermetű, szomorúan mosolygós, kék szemű, szőke európai pali jött, aki esténként szájharmonikázott és megivott egy fél rekesz sört. És arról sem tehet, hogy az egyik este, amikor nagyon magányosnak érezte magát, a fickó elterelte a figyelmét a bűzről, a porról, a nyomorról, az éhezésről, a félelemről, és mesélt neki egy olyan világról, ahol ezek csupán rossz emlékek árnyai.

Arról viszont már tehet, hogy a következő időben rádöbbent arra, hogy neki a helye nem ott, abban a táborban van, amiről csak azért nem mutatok képeket, mert szerintem gyomorforgató az ilyen fokú emberi szenvedést egy ilyen, alapvetően kedélyes blogban bemutatni. És ezért aztán szépen fokozatosan elkezdett álmodni egy másik életről, egy világról, ahol neki konyhája van, forrósítja a butterschmalzot, panírozza a borjúszeleteket, szeleteli a citromot és a petrezselymet, és többé nem kell az éhség sarkon ólálkodó rémétől tartania. Ahol másfajta rémektől sem kell tartania, akik nem csak a sarkon ólálkodnak, hanem bizony rá is vetik magukat Renére, és addig nem engedik szabadulni, míg ki nem élték vágyaikat az amúgy elég törékeny testén. Vannak ilyen férfiak - amilyen én sosem voltam -, akik mellett a nők teljes biztonságban érzik magukat. Na, Tamás pont egy ilyen ember, és a napi ránézésre négyezer megevett kalóriája az epigenetika valamilyen csodálatos összjátékának köszönhetően negyvenes korára is elsősorban izom formájában rakódik ki rá. Mi tagadás, a dél-afrikai squatter táborokhoz még viccből sem fogható kilencvenes években én is nagyobb biztonságban éreztem magam a hetedik-nyolcadik kerületben csavarogva sötétedés után, mivel Tamás már akkor is száz kiló fölött volt, és kézben vitte fel a mosógépet egymaga az ötödikre. Egyszer láttam verekedni, már ha verekedésnek lehet nevezni azt az egy ütést, hogy egy félig irányzott parasztlengővel egy kötekedő cigány fogsorát összekócolta, de úgy, hogy egy két sárgás metszőfogat tartalmazó véres csula öntudatlan elengedése a kokeró gyerek összecsuklott mint egy harmonika, és a másik két haverja pedig a további konfliktus helyett a kutyahúgyos aszfaltról próbálta összevakarni, és hirtelen elvesztették az érdeklődésüket a zsebünk tartalma iránt.

Érdekes, hogy ezek a Bud Spencer - jellegű férfiak milyen sok nőnek imponálnak, akik valósággal instant nedvesedést kapnak, ha a férfiak (értük) verekednek és erőszakoskodnak. Kár, hogy nekem ebből a nőtípusból sohasem jutott, csak elképzelni tudom, hogy mit meg nem lehet velük tenni az ágyban. Miközben ezen gondolkodom, végigpörgetem a fejemben a szkájpos beszélgetéseket, az ifjú ara szemérmességét, az öreg cimborám másodvirágzásának nem túl férfias szirmait. De bárhogyan is, Tamás nem az az ember, akit a világ nagyon meg tudna változtatni - gondolom én, aztán majd meglátjuk. A helyzet az, hogy René valóban elég szép és öntudatos nő.

És neked nem fordul meg a fejedben, hogy beújíts egy tinit?, hallom a fejemben a feleségem 100% bizonyossággal érkező kérdését a jövőből. Dehogynem, hallom a válaszomat és a hatásszünetet. Három tizennégy éves talán kitesz téged az ágyban, vagy két huszonegy éves, attól függ, látom az arcomat, ahogyan bolondozva zavarba hozom, amire nem tudja, hogy megsértődjön vagy elnevesse magát. És mire kitalálja, már rég el is felejtette a csapdát, aminek felállítására napok óta keresi a lehetőséget.

Az esküvőn mondok egy kisebb beszédet is, továbbá táncolni is fogok. Istenem, de rég voltam már egy falusi lagziban.

Nos, amíg próbálom megkeresni az alvókámat ebben az elképesztő hőségben, egy inast megkértem, hogy félóránként hozzon felváltva egy kancsó hideg vizet, majd egy kancsó frissen turmixolt mangólevet. Remélem, nem köp bele, mert eléggé az éjszaka közepén vertem fel ezzel a nem túl elegáns kéréssel, hiszen én is hozhatnék magamnak. Csakhogy az van, amire többször is figyelmeztettek, hogy ha inasaid vannak, akkor semmit nem csinálhatsz magadnak, mert azt személyes sértésnek fogják venni - úgy érzik majd, hogy nincs rájuk szükséged. Nem csoda, hogy a sógorom ilyen lányokon tanult be a csajozásba - döbbenek rá, amikor elcsámpázik a falatnyi kis ruhájában.

Olyan segge van, hogy rossz nem oda nézni - kerek, formás, és ha egy diót raknál közé, el tudná roppantani a farpofákkal.

De miért is írok ezen a késői órán? Túl azon, hogy nem tudok aludni? Az EXCLUSIVE TROPICAL SEX TOUR jelentkezési határidejétől egy hétre vagyunk!

A beszélgetések során sokat finomodott az eredeti ötlet. Kiderült, hogy jóformán minden elfogadhatóan vagy éppen jól kinéző harmincas-negyvenes magyar nő valami speckó diétán van, legalább kétféle (főzésügyileg egymást kölcsönösen kizáró) dologra érzékeny, és rendkívül nagy személyes szabadságot igényel.

Továbbá sokan azt képzelik, hogy én keresek kufircpartnert, pedig nem győzöm hangsúlyozni, hogy én tutira nem fogok szexelni (már csak azért sem, mert hetek óta lelkibeteg vagyok).

Az állapotjelentés a következő: 4 szóló férfi, 5 pár és 10 nő gondolta eddig, hogy jönne, ez 24 ember. Ez nyilvánvalóan túl sok, úgyhogy szavazásra bocsájtom a dolgokat. Az végső felállásban 2 férfi, 2 pár és 2 nő lesz, ezekre a helyekre lehet majd castingolni. Úgy döntöttem, hogy legyen a nemek aránya egyenlő, az én hajómon ne legyen genderdiktatúra.

Kétkörös válogatás lesz. Az első körben mindenki küld nekem 5 képet arc nélkül - minimum fürdőruhában, de preferáltan meztelenül. Erre fognak szavazni a résztvevők - akkor is, ha mindenki elmondja, hogy az arc milyen fontos. Azért, mert a következő körbe azok jutnak tovább, akit legalább két másik résztvevő jóváhagyott. Ezután jön a beszélgetés webkamerával, ahol lesz arc, hang, stílus, stb. és ezután a következő szavazáson (már ha szükséges) rangsorolás lesz: mindenkire kell lájkot vagy diszlájkot nyomni. Tehát a legmagasabb pontszámot elért résztvevő kerül a hajóra az adott csoportból. Döntetlen esetén én döntök, magatartás, szorgalom és külalak alapján.

A hajón én fogok főzni és mixerkedni. Szárazföldi programokat csak tré idő esetén szervezünk, amúgy fullban a hajón leszünk, és lakatlan szigeteken kötünk csak ki. Rajtam kívül a neveket és a személyes adatokat sem fogja ismerni egymásról senki - én is csak azért, hogy igazoljam a többiek felé, hogy tényleg megvették a repjegyeket, illetve hogy felvehessem a résztvevőket az utaslistára. A hajót pedig, jelentem, megkaptuk :)

Bár nem hiszem, hogy túl sokan szeretnének innen jelentkezni, ez a last call, aki bújt, aki nem... jövünk!

><

你好!

Az egy dolog, hogy ami most történik Kínában, azon belül is Shanghaiban és Shenzhenben, de valamennyire Jilinben, Hong Kongban és másutt is, az bizonyos mértékig, persze, nem tartozik rám.

Az sem különösebben zavar, hogy a kollégám azzal a képpel fogadott wechaten, hogy szögesdrótot és kerítést húznak a háza köré, ezért nem tud bejönni dolgozni. Itt, ahol mi vagyunk, egyelőre nem hallatszanak azok a földöntúli ordítások sem, amelyek Shanghaiban törnek ki milliók torkából éjszakánként.

A kínaiak többsége, pláne a tier 1 citykben, lényegesen jobban él, mint például a magyarok. Itt nem az egy tál rizsért 20 órás műszakot robotoló társadalom ordít, hanem jómódú, sok szempontból a nyugatiaknál is nyugatiasabb, nagyvilágibb életet élő emberek. Ez a nép - vagyis pontosabban civilizáció - már felemelte a fejét, és feljebb lát a rizsföldeknél és a pólóvarrásnál; most nagyjából kizárólag a világuralom lebeg a szeme előtt. Ja, és a bosszú.

Bármelyikhez is az út viszont elég rögös és nehéz lesz. Akárhogy is, Teng Hsziao-Ping óta nyilvánvaló, hogy Kína kemény, fegyelmezett munkával, természettudományos-mérnöki szempontokkal vezetett társadalommal, hosszú távú tervek egész sorával igyekszik biztosítani a helyét a világban. Az, hogy ma Kína vásárlóerő-paritáson számolt GDP-je meghaladja az USA-t vagy az EU-t, az elsősorban annak köszönhető, hogy ma már nem egy tál rizsért dolgoznak.

Ez a karantén azt éri el, hogy most már bankárok, orvosok, ügyvédek és sales managerek dolgoznának szívesen egy tál rizsért.

A feleségem elővigyázatosságból a legfontosabb munkatársait beköltöztette pár emelettel lejjebb az irodába, és továbbra is dolgozik, úgy tesz, mintha minden rendben lenne, pedig a vak is látja, hogy nincs. A vírus, amelyet többek között a mi laborunk is vizsgál, trükkös jószág. Hosszú idő óta meggyőződésem, hogy az agyat támadja. Erre abból is következtetek, hogy aki statisztikákkal dolgozik - lásd Kína kevesebb, mint ötezer kovid halottját - az semmit sem lát.

Mivel négy gyerekem van, akikre jelenleg nem tud senki sem vigyázni, továbbá egy szexuális ragadozó feleségem, és nem szeretnék egy eltűnt rovatban szerepelni, úgyhogy részletek és konkrét adatok nélkül írom le, hogy a nemzetközi megfigyelők olyan jegyzőkönyveket, auditokat és laborvizsgálati eredményeket írtak alá az elmúlt két évben, amelyeknek - hogy a Moszkva térből idézzek - az igazságtartalmát 100%-osnak azért nem mondanám.

Ez a világon mindig is így volt és így lesz, ezért kellenek az ilyen projektekre olyan emberek, mint én, akik nem konfrontatívak, továbbá kellő tapasztalattal rendelkeznek az adott terepen. A politikai akarat, amely ezeket a missziókat finanszírozza, elvár valamit. Az elvárástól jelentősen eltérő dolgot csinálni, vagy attól jelentősen eltérő eredményekre jutni nem ajánlott. Mondok pár példát, részben ami a régi blogon is volt. A rohingya menekültek egy időben, ha jól emlékszem 2017-ben nagy port kavartak, hívtak is, hogy menjek Bangladeshbe, hogy segítsünk rajtuk. Akkor ezt nem vállaltam, de egy ismerősöm elment a csapattal, azóta is ott van. Elsősorban nemi betegségeket vizsgálnak - minden háború és menekülthullám velejárója a szexkereskedelem -, és kimondva-kimondatlanul is az a prekoncepció, hogy bizonyítani kell a mianmari pribékek gaztetteit. Ebből kifolyólag született egy sor publikáció és jelentés, hogy micsoda szörnyű dolgok történtek.

Valóban történtek. Azt azonban senki sem gondolhatja komolyan, hogy néhány száz, vagy esetleg akár ezer eset, amelyeket amúgy kiemelnek, ingyenes gyógyszerekkel és orvosi ellátással végső soron életben tartanak, a történet valódi mélységéről és katasztrófájáról szól. De mondhatnám ugyanezt Dél-Afrikáról is. Ami azt illeti, az ukrán menekülthullám a világ leghumánusabban kezelt menekülthulláma.

Az átlagember nem érti - mert nem is a dolga -, hogy hogyan működik a modern orvostudomány és epidemiológia. Pontosabban az orvostudomány művelői és az epidemiológusok. Vegyünk egy témát, ami mindenkit érint, a táplálkozást. Hogy van az, kérdezhetnéd teljesen jogosan, hogy egymásnak tökéletesen ellenmondó nézetek - lásd vegánizmus és lion diet - egyszerre lehetnek jelen, látszólag meggyőző eredményekkel, vitathatatlan tudományos pedigréjű emberek által képviselve, magas impaktfaktorú szaklapokban való publikációkkal? Hogyan lehet, hogy minden rákkeltő, lassan minden élelmiszerre, még csokira is létezik egy diéta, hogyan lúgosíthat a citromsav és hogyan égethet zsírt a cukorral telibevert ananász?

Ahhoz, hogy a választ megértsük, hadd meséljem el, hogy hogyan működik egy kutatóintézet vagy egy hivatali labor.

Tegyük fel, hogy van egy nemzetközi szerv, amely azonosít és foglalkozni kényszerül egy adott egészségügyi problémával; mondjuk az ENSZ, a WHO vagy az EU foglalkozik az AIDS-szel, kolerával vagy vastagbélrákkal. Ekkor megrendelnek számos tanulmányt arra vonatkozólag, hogy mi a helyzet, és összehívnak egy tanácsadó testületet, hogy mit lehetne tenni. Alapvetően két dolgot lehet tenni: vagy egy már létező technológiát kell alkalmazni (hivatali labor), vagy egy új technológiát kell kifejleszteni (kutatólabor). Ezután a költségvetési vitán kilobbizzák, hogy az adott problémára mennyi forrást tudnak elkülöníteni, és kik lesznek a projekt koordinátorai.

Nagyon fontos érteni, hogy igen kevés projekt az, amire elégséges pénz jut. Mondjuk úgy, hogy ilyet eddig még nem láttam, csak hallottam róla. Állítólag létezik, mint a pápa. Ezért a legtöbbször arról van szó, hogy a problémákat nem oldjuk meg, hanem csak kezeljük őket, vagy rosszabb esetben csak "jelen vagyunk", tehát a misszió egy részvétteli gesztus csupán, mint pl Dél-Afrikában. Érdemes még azzal is tisztában lenni, hogy a politikusok ezen a pályán többnyire nem gonoszak. Ismerek is pár ilyet. Gyakran egy nagyobb tárgyaláscsomag részeként egyeznek bele, hogy mondjuk nem hajlandóak alkotmányt módosítani, hogy a fehérek is egyenjogú állampolgárok legyenek, de mondjuk beengednek egy missziót a squatter telepekre. Nem akadályozzák a munkájukat nagyon, cserébe kilobbizzák, hogy ne is legyen elég pénzük a munka tisztességes ellátására. Végső soron mindenki úgy érzi, hogy "we are making progress", és kompromisszumokra építve haladunk előre egy jobb világ felé. A következő finanszírozási ciklusba íly módon bekerül a projekt.

Merthogy a kutatóintézeteknek finanszírozási ciklusai vannak. Például az EU-ban ez az FP 6, FP 7, Horizon 2020 és a legutóbbi a Horizon Europe. Ez nem úgy működik, hogy valakinek van egy forradalmi ötlete, amelyben azt vizsgálná, hogy a kolbászevés mennyiben járul hozzá a vastagbélrák kialakulásához, majd ehhez keres politikai támogatást és anyagi erőforrásokat. A politika azonosítja a problémát, kér egy tervet a tudósoktól, majd kerít rá pénzt, ha az a politikai érdekeivel nem ellenkezik: és voilá, a tudósok bohóckodhatnak. De azért nem bohóckodhatnak túl komolyan, mert akkor közbeszól a nagytőke vagy a politika, lásd az IARC glifozáttal és vegyszerekkel kapcsolatos ügyeit.

A finanszírozási ciklus végén a finanszírozók eredményeket akarnak. A finanszírozott tudósoknak pedig elemi érdeke azt mondani, hogy a kutatást folytatni kell. Azt, hogy "még mindig nem értjük teljesen a dolgok patomechanizmusát...". (Jóhogy nem értik. Amíg egy prokarióta sejtet sem tudunk létrehozni, esélyünk nincs megérteni egy eukarióta egysejtűt, hogy egy ember méretű lényről ne is beszéljünk. A teljeskörű és biztos tudás önjelölt képviselői általában a leghülyébb faszkalapok.) Másképp fogalmazva, nem juthatsz olyan eredményre, amely a finanszírozásodat - ergo a politikai támogatottságodat - veszélybe sodorná. Többek között ezért is van az, hogy Magyarországon van olyan megyeszékhely, amelynek a csapvize egyébként nem iható biztonságosan, a vízlaborja pedig tetszőleges auditon elhasalna. Tudok olyan kisvárosról is, ahol a politikához rokoni szálakkal kötődő laborvezető áldásos tevékenységének köszönhetően évi 5-10 teljesen felesleges, igen fájdalmas vizsgálatot végeznek el a település lakóin a közeli megyeszékhely kórházában.

Nem arról beszélek, hogy mindenki hazudik, minden mérés hamis, és politikai szándékoknak megfelelő. Arról van szó, hogy a politikai-finanszírozói nyomásnak megfelelő mértékben végzi mindenki a munkáját. Amennyiben a finanszírozót nem nagyon érdekli a téma, vagy a hatóságok kooperálnak, esetleg lehet eredményeket is elérni, ám ez nagyon ritka. Ahhoz, hogy ez a biznisz pörögni tudjon, a magas tudós-manageri, médiának nyilatkozó pozíciókban olyanok ülnek, akik nem foglalkoznak a nagy képpel, vagy ha igen, rendkívül pragmatikusan állnak hozzá. Ezen a szinten, akárcsak a manilai bárokban külföldiekre vadászók körében, már nincsenek illúziók.

A kovid esetén arról van szó, hogy a vizsgálatoknak súlyos és azonnali politikai következményei vannak. Kérdés tehát, hogy ki milyen eredményre juthat. Mondjuk egy tudós-manager, akinek az intézete az utóbbi két évben hússzoros költségvetésből dolgozhat, mondhatja-e azt, hogy nem szükséges tovább foglalkozni ezzel a témával?

Őszintén megmondom, hogy eléggé elkeserít ez. Főleg abból kifolyólag, hogy tök nyilvánvaló: a korona ellen szögesdrót, tűzparancs és kijárási tilalom sem fog segíteni. Sőt, hosszú távon a maszk és az oltás is csak mérsékelt eredményeket hozhat. És ezt minden szakember az első perctől, de legkésőbb 2020/2021 telétől fogva tudta. Ha valahol nullán tartják a kovidot, de a világ többi részén terjeng, abban a pillanatban, hogy a nagy áldozatnak vége (amiben többen halnak meg, mint magában a kovidban egyébként), kinyitják a határokat, és láss csodát, a vírus, akárcsak a Jedi és a Király, visszatér.

Hogy egy tudományos eredmény mennyire egy politikai termék, azt eddig is tudtuk, de amikor szögesdrótok kerülnek a házak köré, akkor ideje lépni. Nem biztos, hogy egy olyan rendszerben, ahol a problémák tömeges éhezéssel való megoldása nemzeti sportnak számít, kéne bevárni az ügyek kifejlődését. Eléggé sajnálom, mert kezdtem megszeretni itt, de időlegesen, amíg még a különleges engedélyemmel megtehetjük, visszaköltözünk Manilába. A többit majd meglátjuk. Érdekes megfigyelni, ahogy a 2020-as wuhani kiabálásból hogyan lett a 2022-es shanghai lelkek elkárhozására emlékeztető pokoli hangzavar.

><

Szó sincs róla, hogy nem tetszenek a fehér nők. Arról van szó, hogy mindig pórul járok velük.

És nem azért járok pórul velük, mert nem kapom meg a testüket, hanem az, hogy nem kapom meg a testüket, az a folyománya a pórul járásnak. A pórul járás alapja ugyanis az, hogy túlságosan izgalmasnak találom a lelküket. Egyszerűen szeretem a fehér nők személyiségét, szeretem, ahogy kötődni lehet hozzájuk, ahogy egyenrangú, hasonló, érdekes emberekként élnek. És ez a dichotómia, ez a feloldhatatlan állapot, hogy egyfelől én őszintén nagyon szívesen beszélgetek velük a kerámiaórán készült csorba bögréikről meg másfelől az a szomorú helyzet, hogy a legjobb barátjával csak Pam Beesly fekszik le, alakította így a dolgokat, ahogy. És fogja alakítani, sajnos vagy nem sajnos, a jövőben is.

Akár úgy is mondhatnám, hogy amit a legjobban szeretek a fehér nőkben, amiatt nem szeretnének lefeküdni velem.

Had meséljek el nektek egy történetet, amiben egy csepp szex sem lesz. Az egész egyetemista koromban történt, és volt benne egy lány, nevezzük Ritának. Elsőévesként találkoztuk, ő is abban a koliban lakott, mint én. Ugye vannak ezek a régi, pre-facebookos, pre-weibós emberi kapcsolatok, ahol még élőben történtek a találkozások, nem tantanon szvájpoltátok egymást jobbra, nem wechaten csacsogtatok először és nem volt profilképed meg instafiókod, hanem az voltál, ahogy aznap reggel felkeltél, megfésülködtél és amennyire sikerült össze-nem-izzadnod magad a tömegközlekedésre rohanva, takarékosan beoldspice-ozva magad.

Szóval így, nem túlságosan jó formában láttam először, bár őrajta sem látszott, hogy 25 év múlva majd egy szétretusált fotót tesz ki pinterestre, ami alapján nem lehet majd megmondani, hogy ő maga van rajta, vagy a lánya, akit nem sokkal egyetem után pottyantott ki. A millieu az elporladó kilencvenes évek budapesti campusa, és eléggé pozitív volt a hangulat, ahogy Tamással mentünk be az egyik első óránkra. És akkor az óra után kiderült, hogy nem nagyon megy neki ez a kémia-dolog, mert a középsuli, ahová Komárom-Esztergom megyében járt, nem volt erős vegytanban... és akkor felvetettem, hogy mi lenne, ha segítenék neki, és együtt tanulnánk... amire boldogan igent mondott.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pillantottam az illendőnél többször a melleire, de akkoriban ez még nem számított nemi erőszaknak, ezért hamar kiderült, hogy nagyon könnyen el tudunk beszélgetni mindenféléről, és hogy - hogy nem, még az intelligens egyet-nem-értés is működött közöttünk. Aztán a vegytan után voltak más területek, ahol meg ő segített nekem, meg aztán elkezdtünk néha együtt ebédelni, majd felmerült, hogy az anyagi helyzetünk is hasonló (hasonlóan rossz), és világossá vált az is, hogy igencsak megértjük egymást, legyen szó családi dolgokról, lelki kérdésekről vagy az egyetemista lét menedzseléséről. Érdekes volt a távolságtartás kettőnk között, mivel ezek a rendkívül inspiráló és érdekes beszélgetések, amelyeket mindketten eléggé vártunk, sosem valamiféle rendszerben történtek, kivétel nélkül a semmiből ugrottak elő, egyszerűen az történt, hogy megláttuk a másikat és odaszóltunk neki, hogy nincs-e kedved sétálni egyet a Gellért-hegyen, vagy kavicsokat dobálni a Duna-parton, és valahogy mindig volt.

Emellett érdekes verbális waltzot jártunk a párkapcsolat-témában is. Alapvetően egyikünknek sem volt társa, de mindegyikünk tudta, hogy a másik aktívan keres valakit. Általában véve én dugni szerettem volna (bár ezt nem így kommunikáltam), ő meg kifejtette, hogy a szülei nagyon szeretnék, ha ezzel az egyetemmel nem rontaná el a családi életét, és hamar meg tudna házasodni. Bár őszintén szólva nem nagyon értettem, hogy ez hogy okoz neki nehézséget, mert ugyan nem volt az a tipikus szépség, de vékony volt, értékelhető mellekkel, diszkrét öltözködéssel, nagyon közvetlen, kedves viselkedéssel. És bár alapvetően a szülői otthonból kiszabadult 18-19 évesek voltunk, és akaratunk ellenére is a szülői elvárásokon keresztül értelmeztük a világot, valahogy nagyon egyformán nem kaptuk meg a pesti diákélettől azt, amire szükségünk volt. Hát még amire vágytunk volna.

Még azzal együtt sem, hogy egyszer azt mondta, hogy mivel az apukája magas, ezért nem szereti az alacsony srácokat, amitől fülig vörösödtem a biokémia jegyzőkönyvem fölött, mire azzal folytatta, hogy ezért jó, hogy nem kell egy alacsony sráccal tanulnia, amitől a vörös bíborba váltott. Meg volt, hogy én is mondtam neki, amikor a szobájának a rendjén és tisztaságán zsörtölődött, hogy a szülei megszólnák, hogy hogy néz ki a szobája, így majd senki nem akar hozzá felmenni, hogy ne aggódjon, ha egyszer felmegy hozzá valaki, nem a szobájával fog törődni, amire egy olyan mosolyt engedett el, amiről akkor még nem, de ma már tudom, hogy mit jelent.

Az első tanév végén, az utolsó vizsga után elment a társaságunk közösen ünnepelni, ez úgy kétharmadrészt lányokból, egyharmadrészt fiúkból állt, voltak benne kolis ismerősök, meg mindenféle barátok, barátnők, akik csak csatlakozni akartak a hepajhoz. Az, hogy mi történt az eseményen, az lényegtelen, jókedvemben és bizonyos mennyiségű arany ászok után úgy éreztem, hogy itt az idő megkérdezni az általam elsősorban csak a külsejéről ismert bölcsészlány Piroskát, hogy vajon eljönne-e velem kávézni egyet vagy megcsókolhatom-e, már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy nagyon csúnyán kiröhögött, méghozzá hiába szorítottam a sarokba a vécé mellett, a fél szórakozóhely előtt. Legalábbis akkor nekem így tűnt, hogy a fél szórakozóhely előtt, bár az összes résztvevő - vagy őszintén vagy kegyeleti okokból -, de nem emlékszik erre, tehát feltehetően csak nekem volt ilyen kínos a megsemmisülés pillanata.

Nagyjából még hat órán át ez volt az addigi életem legkínosabb jelenete, amit a legjobban szerettem volna, ha nem történik meg, és visszacsinálhatnám.

Ekkor azonban még csak az történt, hogy annyit kezdtem el inni, hogy mellépisiltem a piszoárnak. Már nem is emlékszem, hogy mi történt pontosan, csak az, hogy magam elé bámultam, miközben a parti óbégatásai, nagyotmondásai és diadalittas kiáltásai egyre tompább szűrőn át jutottak el hozzám. Belül csak az elutasítás arcát, hangját hallottam. Egy idő után Zsolti, a folyosónkon lakó évfolyamtársunk kikísért az udvarra, hogy levegőzzek egy kicsit. Hát igen, akkor még lehetett bent dohányozni, nem volt ez rossz ötlet.

Szép nyári este volt, Buda külvárosában voltunk valami olcsó, kerthelyiséges krimóban. Leültem a földre, próbáltam elképzelni, hogy nem pisálták össze a tövét, nekitámasztottam a hátam. Mélyeket lélegeztem. Valami kis szellő lengedezett a furcsán recés szélű, szív alakú levelek között a sötétben. Fent a tiszta égen ragyogtak a csillagok. Feketén bólintgat az eperfa lombja, motyogtam magam elé.

És mint egy megrepedt sziklából feltörő patak, a fa túlsó oldalán felgyöngyözött egy jól ismert nevetés. Ez mekkora szöveg! - mondta Rita, és felém fordult. Heló, nézett rám nem túl egyenes szemtengellyel. Szia - bukott ki belőlem csak úgy, mint mindig. Mi a helyzet, te is kijöttél levegőzni? Nos igen, mondtam, meg szebb a látvány itt az eperfa tövében, itt jobb volt pisilni. Miiii? Nem érzed a szagot?- szimatoltam a levegőbe. Csak sör után lehet ilyet pisilni. Fúj - szögezte le némi műfelháborodással a hangjában. Nem, csak vicceltem, mondtam, és önkéntelen mosolyra húzódott a szám, amire ő is elengedte a kamu-kiakadást. A kutya volt, tettem hozzá kuncogva.

Szóval így beszélgettünk és józanodtunk ki, hoztam egy üveg kólát, két nagy, patronos szódásszifonnal, és így toltuk a kólafröccsöket és a hülyeséget órákon át. Úgy nagyjából hajnalig, közben nagyokat kacarásztunk az időnként kitántorgó, köhögve a kukába hányó pajtásainkon és az egyre rezignáltabb képű, újabb és újabb rekesz söröket a raktárként funkcionáló dohos pincéből a söntésbe cipelő kövér kocsmároson.

Aztán felmerült valahogy, hogy ki mit csinál majd a nyáron.

Én nagyon szeretnék otthon lenni, anyám megengedte, hogy én főzzek a családra, mert az egyetem végére egy rántottát nem fogok tudni csinálni, említette révedezőn. Nekem más terveim voltak, jött ki belőlem csak úgy. Micsodák? Hát, azt gondoltam, hogy valakivel együtt fogok majd lemenni a Balcsira, meg kirándulni, meg esetleg kempingezni valahol, mondtam félszegen. Tudom elég unalmasan hangzik, de még sosem volt ilyenben részem, és nagyon szerettem volna. Ugyan dehogy, mondta nyugodtan. Nem unalmas ez, én is szívesen csinálnám. De ez most már úgy néz ki, hogy nem jön össze, sóhajtottam. Biztos? kérdezte, még előtted az egész nyár. Igen, előttem van, csak akivel akartam menni, tudod, a Piroska a négyszázhatból, melegebb éghajlatra küldött el. Mii? Mi van? kérdezte, vagyis inkább kiáltotta fel egy elég ismeretlen hangszínen, amitől leginkább csöndben maradtam.

Jó, tudod mit?, mondta feldúlt arccal, először is, heverd ki a Piroskát, ez pár hónap alatt szokott menni az embereknek, le tudják magukban rendezni. De addig mint nő, én nem leszek itt neked. És nem is tekintek rád úgy, mint potenciális jelölt. Na, ennek örülök, mondtam. Örülsz? - kérdezte most már nem is leplezett kiakadással. Igen, mondtam bamba őszinteségemben - mert ezek szerint eddig úgy tekintettél rám.  Én ilyet nem mondtam - állt fel, majd kisétált a kerthelyiségből, az éjszakából, az életemből.

Akkor még nem tudtam, hogy sosem fog visszajönni az egyetemre. A szüleivel töltött nyár és az Audinál egy jó állással rendelkező férfi másfelé terelte az életét. Karácsonyra már eljegyezték, egy évre rá már szépen gyarapodó hassal házasodott. Legalábbis így hallottam egy közös ismerősünktől, aki nem messze lakott tőle.

Nem tudtam ezt akkor sem, amikor később, a nyáron vettem és megírtam neki egy képeslapot egy szörnyen giccses balatoni képpel, amin kempingsátrak is voltak. Tényleg sajnálom, írtam. Meg hogy ezek lehetnénk mi is, utalva a gyékényszőnyegen, műanyagkeretes napszemüvegben, szalmakalapban hesszelő későkádárkori szépségideálra és a mellette könyvet markolászó, fecskés, keményen dolgozó kisemberre.

Sosem küldtem el.

***

Most azt szeretném, ha elképzelnél magad előtt egy vállalkozást, amit én csinálok, és te vagy az ügyfél.

A vállalkozás lényege az időutazás.

Most az olyan álértelmiségi okoskodást, amely az időutazás paradoxonjaival kapcsolatos, az érthetőség kedvéért kérlek, tegyük félre. Fogadjuk el, hogy van időutazás.

Két szcenárióról lesz szó.

Az elsőben a lényeg az, hogy vissza tudok ugrani a múltba, és figyelmeztetni tudlak, hogy azt az odasült húst már ne edd meg. Hogy azt a cigit már ne szívd el. Hogy ne szállj fel arra a repülőre. Majd megmutatnék neked egy képet a vénádba csorgó kemódról, a tüdődről és a repülő roncsairól. Majd azt kérném, hogy kérlek, fizess nekem tízmillió forintot.

A másodikban a lényeg az, hogy hagyom megtörténni a bajt. Már a kórházban fekszel, a hajad kihullott, a méreg marja a beledet, a vesédből véres vizelet választódik ki, a csontvelőd kezdi feladni a küzdelmet a sejtmérgekkel szemben. Az ügyeletes nővér próbálja marasztalni a rokonaidat, hogy maradjanak még, majd halkan hozzátesz valamit, amit nem értesz. A nagynénéd rád pillant, lehajtja a fejét és lassan, szipogva kisétál az osztályról. Lassan beesteledik.

Nem kapsz levegőt, nem tudsz végigmondani egy mondatot, a tüdőd maradék lélegző felületével küzdesz azért, hogy a szíved ne kalimpáljon túlságosan. Az ujjaid már lilulnak, az orvosok csóválják a fejüket. A családtagokat már kiküldték. A hétvégi ügyelet átadás előtt még hallod, valahonnan a távolból, hogy "Sipos doktor úr? A beteg a hatos szobában exitált.". A lélegeztetőgép ütemes pittyegése felfújja a tüdőd maradékát, és nosztalgiával gondolsz vissza arra, amikor még csak gennyeset köhécseltél reggelente, és hanyatt fekve szörtyögött minden lélegzetvétel.

Mindenki ordít, csapkod, hiszérikusan sikoltozik, a levegőben hányás, széklet és vizelet szaga terjed, amitől az egész utastér egy felgyújtott disznókarámra kezd emlékeztetni, belülről. A melletted ülő nő eltorzult arccal üvöltve tépi fel a saját torkát, folynak a könnyei, vérben forognak a szemei. Az elkerülhetetlenül növő szorítás a gyomrodban akkor sem enyhül, amikor észreveszed, hogy ebben az alumínium-kompozitba zárt pokolban a te nadrágod is csupa folt már. A gép egyre jobban bedől, a kisagyad érzi a gép orrának lefelé bólintását. Áttöritek a felhőréteget, amitől az eddig is purgatóriumi ordítás a gépben igazán alvilágivá válik. Az ablakban hirtelen megjelenik az Alpok, ahová a hétvégén szerettél volna utazni.

Az önkívület határán, a fájdalom ködfelhőjén át, megjelenek én egy valóság szövetén szakított fénygyűrűből kilépve, és nyugodtan azt mondom neked, hogy figyelj rám, és fogd meg a kezem. Mindez elkerülhető, sőt, egy meglehetősen egyszerű megoldásom van a dologra, ami egyébként teljesen fájdalommentes is. Mindezért a szolgáltatásért mindössze tízmillió forintot szeretnék kérni.

A kérdésem az, hogy melyik esetben fizetnéd ki boldogabban a pénzt?

Mindenki a második esetben, mégpedig azért, mert az ember akkor tud értékelni igazán egy probléma megoldását, ha már a hibát vagy bűnt már elkövette, annak következményeit teljesen érzi magán.

Többek között ezért sem fog sohasem működni a primer prevenció az egészségügyben, de most nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy hiába szólt volna valaki, hogy ne kezdjem el magam jól érezni egy fehér nővel, ha egyszerűen soha nincs egy konkrét mondat, ahol abba tudnám hagyni a beszélgetést - ahogyan nem lehet egy embert sem meggyőzni, hogy az a szál cigi, az a repülőút, az a piroson áthajtás vagy az a pohár pálinka lesz a különbség a kurva nagy fájdalom és keserű vég között, meg a normálisan élhető élet között.

Probléma még továbbá, hogy az időutazó vállalkozó nem létezik, aki az utolsó pillanatban a segítségemre siessen.

És nekem sem volt tízmillió forintom.

4.

- Itt balra kell menni, nem? -kérdezte Mary Grace, aki ekkorra már bizonytalanabb volt, mint a földgáz ára.

- Nem tudom - ismertem be.

Valójában nagyon is tudtam, mert felismertem a jeleket. Nem ott voltunk, ahol lennünk kellett volna, sőt, az utolsó beazonosítható tereppontot két órája magunk mögött hagytuk, kezdett beesteledni, az élelmünk elfogyott, és nem hogy a szállásunk, de a település sem volt sehol, ahol a szállásunknak lennie kellett volna. Sőt, semmilyen település sem volt sehol, még a szokásos, útmenti bádogviskós kvázi-barangayok sem, de még csak egy motoros sem húzott el mellettünk, már vagy egy órája.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy eltévedtünk.

Ezt csak azért nem mondtam ki, mert a Fülöpökön a pszichológia kissé máshogy működik, mint az a hűséges olvasóim már tudják. Amíg benne vagy valamiben, addig nincs, amikor viszont kimondod, akkor azzal életre hívod.

Más kérdés, hogy Bohol dzsungelében ez az akkor még csíraként sem formálódó bölcsességem mégis mit tudott volna segíteni a két húszéves fiatalon, akik nagyon lelkesen gondolták azt, hogy a Makapiko Természeti Parkig három jeepneyvel elutazva, egy láthatólag használhatatlan térképpel, két liter vízzel és két müzliszelettel felszerelkezve "lecsippentik" a szállásig hátralévő kábé tíz kilométert egy mellékúton át Batuanig, ahol már várt ránk a "hotel" a Csokoládé-dombok közelében. A jó két órásnak ígérkező túra két zsezsgő fiatal számára, afféle kalandnak tűnt.

Négy-öt óra múlva azonban, akkoriban törthetetlen jókedvemben azon gondolkodtam, hogy miért nem hasonlít a dzsungelben való bóklászás a Bakonyban meg a Vértesben tett kirándulásainkra. Bár egy kicsit féltem, hogy mi következik, ha az éjszakát a szabad ég alatt töltjük, de jobban aggódtam, amikor Mary Grace-re néztem.

A pinoyok nem úgy töltik a szabadidejüket, mint az európaiak. Amit ők csinálnak, az a networking vagy socializing, nem igazán ismerik a nyaralás, a tespedés, a punnyadás vagy a lazítás fogalmait. Vagy ha ismerik is, nemigen élik át, hogy mit jelent egy kiérdemelt munka végén nem csinálni semmit, csak beleverni a faszodat az egészbe. Amikor egy gazdagabb ázsiaival mész nyaralni, pl egy kínaival, akkor sem az a lényeg, hogy mit érzel, hanem hogy mit mutatsz meg; ugyanúgy, ahogy az ajándékozásnál is az ajándék értéke számít, és nem a személyessége vagy a mögötte álló érzelem. Az európaiak elképedve nézik, ahogy a sok kis sárga (mert nyilván az ausztronézek tömegei nincsenek azon az anyagi szinten, hogy Európába utazgassanak) veszett módon fényképez mindent, mintha ezen múlna, hogy jól érzik-e magukat a nyaralás során. Nos ez azért van, mert ezen is múlik. Sajnos ez alól a kedves feleségem sem kivétel, akivel konkrétan voltak olyan traumatikus élményeim, hogy lementünk egy tengerparti strandra Európában úgy reggel kilenckor, és a következő hét órában vagy ő fotózott engem, vagy én fotóztam őt, vagy szelfibottal fotóztuk magunkat, vagy a gyerekeket fogtam, és úgy fotóztam, vagy hozott nekem egy banjót, és azzal fotózott (nem tudok rajta játszani), vagy hozott egy szörfdeszkát, és azzal kellett fotózzam (nem tud szörfölni). Végül, úgy este hat felé bejutottam a vízbe. Egyedül, mert ő a parton a kölykökre vigyázott, meg szorgalmasan töltögette fel a fotóit a közösségire. Az ázsiaiaknál sokkal fontosabb, hogy egy élmény külsőleg legyen meg, és azzal, hogy mi van belül, sokkal kevesebbet foglalkoznak. Tegyünk ki pár tökéletes, fingerheartos fotót, aztán majd a visszajelzésekből megtudjuk, hogy mennyire éreztük jól magunkat. Ők úgy beszélnek a turizmusról, mint egy státuszszimbólumról: én már jártam Olaszországban, Spanyolországban, Németországban, Franciaországban, stb. mert megtehetem! És, hogy érezted magad? Nagyon jól! Mert megtehetem!

Ezért járunk hajózni, mert ott bánja faszom, hogy mit fotózgat, én mindenhogyan jól szórakozom.

Érthető okokból Mary Grace soha nem kirándult még. Sőt, nem hogy Manilát nem hagyta el soha, de még csak a fogalmat sem ismerte igazán, még annak az ázsiai verzióját sem. Amikor elhívtam a boholi útra, az egy rendkívül egzotikus dolognak számított neki. Egy fehér herceggel, akit lassan a pasijának is kezdett tartani (noha tisztában volt vele, hogy nem erről van szó), ez egy afféle nászútnak induló dolog volt.

A sosemvolt nászút viszont hamarosan kezdett kellemetlen lenni. A már órák óta átázott lábamon csalhatatlanul megjelentek a víz-majd vérhólyagok, minden lépés egyszerre fájt és csípett, hogy a higiénés viszonyok miatti fertőzésveszélyről szót se ejtsek. Feldühödtem, és megkértem Maryt, kissé nyersen, hogy mozogjunk. Az utolsó erőnkből nekiveselkedtünk, és fél óra múlva kiértünk arra az útra, amiről letérni sem kellett volna. A probléma javát az adta, hogysem utcanévtáblák, sem házszámok, sem semmi, ami alapján tájékozódhattunk volna, nem volt előttünk. A térkép jelölt egy boltot is, ami nem volt a helyén. Az egyik utcagyerek, akit megszólítottunk, nem tudta megmutatni a térképen, hogy hol vagyunk. Ekkorra már besötétedett, úgyhogy nem volt más választás, mint vagy nekivágni a hátralévő útnak vaksötétben, vagy bekéredzkedni egy random családhoz éjszakára. Nos, ez a lehetőség nem a "javasolt" sorban szerepelt a pinoy álmoskönyvekben, különösen, ha fiatal, csinos lányokról és mulya, a helyi nyelvet nemigen beszélő nyugati turistákról volt szó, de a dzsungelben éjszaka kóborlás még kevésbé. Tömegközlekedés természetesen nem volt.

Mit volt mit tenni, bekiabáltunk az egyik, viszonylag jobban kinéző portán. A tulaj ajtót nyit, a kezében balta. Mivel Mary Grace beszélt, ezért elsőre azt hitte, hogy egy afféle házaló kurva vagy ilyesmi. Azt hiszem, csak ezért jött ki a kapuba, hiszen nyilván nem rakhatja meg az asszonynépség vigyázó szeme előtt, majd elviszi valami disznóól mögé, és miután ott elintézte, utána hozza csak be a családi fészekbe. Ám ekkor meglátott engem is a sötétben, egy Marynél jóval nagyobb férfit, amire feljebb emelte a baltáját. De a sötétben is kivehetőek voltak európai vonásaim, amitől enyhén szitkozódva megenyhült, és beinvitált. Adott lambanogot is, bár enni kértem volna; továbbra sem lehettünk biztosak benne, hogy túléljük-e az éjszakát. Nem szokás így vendéget fogadni a Fülöpökön, nagyon nem. A helyzet rövid időn belül rendkívül kínossá vált, már csak azért is, mert a házigazdánk lányai és unokahúgai különösebb fenntartások nélkül kezdték el csorgatni a nyálukat rám, és nagyokat kacagtak, amikor mondtam valamit tagalogul (noha ők bisayát beszéltek, a két nyelv rokon, gyakorlatilag dialektusai egymásnak). Ami még rosszabb, hogy az egyikük kifejezetten csinos volt, és azon kaptam magam, hogy a szemem újra meg újra a koszos pólója alatt domborodó mellecskéire tévedt.

Nem sokkal később, az egyik srác visszajön a környékről (falunak nem hívnám ezeket a szervetlenül kialakult, semmiféle struktúrával nem rendelkező barangayokat), hogy az egyik cimborájának van egy trike-ja, és hajlandó velünk átvezetni Batuanba, de sajnos nem lesz olcsó.

- Á - mondta az egyik lány, aki nem különösebben tetszett, de csúnyácska sem volt éppen - hadd menjek el Batuanba, apa, anya, légyszi, légyszi!

- Dehogy mehetsz, ilyenkor!?

- De légyszi, hadd menjek, annyira jó lenne, még sosem voltam ott!

- Ugyan már, Lizzie, nem mész sehova!

- De olyan kedvesek!

Mivel ezt értettem is, ránéztem Mary Grace-re, aki ekkorra bemutatta, hogy de, lehetséges még szűkebbre húzni a szemét, valamint testtartása egy támadó krokodil és egy felbőszített varánuszgyík között volt félúton.

- Lányom - szólalt meg az apuka - nagyon drága egy ilyen út, maradj szépen itthon.

- Jajj. apa...

- Ekhm, - köhintettem közbe, miközben a kissé idősebb nővér cickóit néztem - valójában az utat így is - úgy is én fizetem, szóval nyugodtan velünk jöhet Lizzie is, ez egy plusz tallérba sem fog kerülni.

- Jujj de jó! - lelkendezett Lizzie.

Miközben előkerült a haver a trike-jával, nem bírtam Mary szemébe nézni. Ellenben Lizzie teljes erőbedobással cserfeskedett, tette nekem a szépet. Ebből kifolyólag Mary, ahelyett, hogy tampóba merült volna, a motoros srác iránt mutatott ki nagyfokú érdeklődést. Ezért úgy tettem, mintha megsértődtem volna, féltékenykednék, és amikor Mary nagyon dicsérni kezdte a trike-ot a vezető felőli oldalon állva, gondoltam egy nagyot, és az oldalkocsiba terelgettem Lizzit. Marynek sem kellett több, és felpattant a félmeztelen, klottgatyás srác mögé. A kétszázötven köbcis, körülbelül hasonló korú Kawasaki felbőgött, a fater utoljára megfenyegette a motoros gyereket, hogy hozza vissza a lányát egy órán belül, majd integetések közepette elhagytuk a terepet. Alapból sötét volt, de a trike úgy volt kialakítva, hogy az oldalkocsit egy olyan pányva fedte, amelyből csak előre és jobbra, illetve egy kis résen a vezető felé lehetett kilátni. Nagyon mosolyogtunk egymásra Lizzivel, aki szemben ült velem, háttal a menetiránynak. A kezemmel félreérthetetlen invitálást mutattam, és magamhoz vontam a csajszit. Persze, tudtam, hogy Mary nem helyeselné, de úgy voltam vele, hogy ő is egy félmeztelen pasit ölelget épp; nem lesz itt semmi baj.

Nos, baj nem is lett, de egy eltakarhatatlan merevedés igen, amit egyszerre okozott a helyzet veszélyessége, a rendkívül hosszúra nyúlt nap végén csalhatatlanul közelgő siker, és a lányka bájos, buja nézése. Közben a motor bőgött, mint a tehén, ha elcsapta a hasát.

Arra gondoltam, most vagy soha. A már amúgy is a combjain és a pólója alatt kalandozó kezemmel rávezettem Lizzie kezét a meredező farkamra, és simogattam vele egy kicsit, majd hopp! Letoltam a gatyámat, és előbukkant a lényeg. Mivel nem volt sok időnk, nem szórakoztam sokat a dolgokkal; ekkorra már elvesztettem az eszemet és a józan mértéktartásomat, de a lányt is magával ragadták a körülmények. Közben a trike nagyokat döcögött a zalai mellékutakat megszégyenítő kátyúkon.

Nem mondhatnám, hogy tapasztalatlan volt, szűz meg végképp nem, de irányítani kellett. Tudtam, hogy itt csak egyikünk fog elmenni, és az nem ő lesz. Egy rövid szoptatás után előtúrtam a zsákomból egy gumit, az ölembe vettem, és szoci-style megdugtam, majd egy nagyobb döccenőnél elélveztem benne. Amint végeztem, lesegítettem magamról, majd a telelőtt kotont kibasztam a koromfekete éjszakába. A csajon látszott, hogy még messze nem volt ez az álmai kalandja, és próbált bújni, dörgölődni hozzám, de én határozottan eltoltam magamtól. Felhőtlenül boldog voltam. Sajnos, mint akkoriban általában, teljesen elveszítettem iránta az érdeklődésemet. Az egész út talán negyed óráig tartott.

Nemsokára megérkeztünk a "hostelbe", amit Magyarországon talán az út szélén maradt exszocialista, mára már lerohadt és húsz éve elhagyott fogadókhoz lehetne hasonlítani. A nem túl bizalomgerjesztő külső ellenére a szállásadónk széles jókedvben fogadott minket, amire szükség is volt, mert egyik lány sem volt túl jó kedvében. A motoros sem nagyon, mivel ő abban reménykedett, hogy hazafelé úton esetleg megtöffentheti a Lizzikét, de Lizzike ekkoriban szerintem valami nemzetközi nőköztársaság megalapításán vagy a férfiak tömeges kasztrálásán gondolkodhatott. Mary fagyos és szomorú volt, főleg, mert láthatóan nem sikerült a féltékenyítési kísérlete, és mert kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát. Ekkor még nem is tudta, hogy másnap reggel, amikor a hátizsákom tartalmát kiborítom a szobában, ki fog esni belőle egy koton megbontott csomagolása; de ezt nem tudtam én sem, ezért egyelőre én voltam a társaság legvidámabb tagja, és nemsokára álomra hajthattuk a fejünket, és végül Mary Grace is megenyhült, és nekiálltunk a kissé slampos tisztálkodásnak a ki tudja honnan szerzett vízzel, amely ki tudja, mióta érlelődött a tabóban. Azonban amikor Mary Grace kibújt a pasztellszínű egyberuhájából, megmutatva feszes, szép alakját, odaállt a bambuszkerítéssel elhatárolt farácsokra a földeletlen negyvenwattos izzó maláriás szúnyogokat vonzó fényénél, és Isten látja lelkemet, nem tehetek róla, de megkívántam ezt a kis nőt, megfogtam hát a timbát, és én locsolgattam a testére a vizet, majd én is szappanoztam be és mostam le gyengéden simogatva. Ettől egészen megenyhült, sőt, meghatódott, mivel újra érezte köztünk a jól működő kémiát, ahogy a nyugati nők mondanák. Hogy fokozzam a dolgokat, elő is vettem a hátizsákomból az ajándékként tartogatott egyforma pólókat Love Forever felirattal, amit a felfrissült testére felhúzva már boldogan mosolygott. A szomjas, színes gyíkok között igyekeztem én is a mosakodással, már csak azért is, mert tudtam, hogy a hullafáradt Mary Grace ezek után biztosan nem alszik, hanem megvár éberen.

Amit viszont nem sejtettem, az az, hogy az a páros póló, amiben pár perc múlva leszopott, és amiben elégedett-nyögdécselősre ujjaztam, és amiben aztán elaludtunk egymás karjaiban, kifakulva persze, de szembe fog jönni velem tizenhét év múlva, midőn egy csapat gyereket terelgetve az egykori sari-sari boltjához közel épült plázában felismertem az arcának az egykori apró, majomszerű vonásait az aránytalanul kirakódott zsír- és ráncréteg alatt. Egy pillanatnyi ledöbbenés után határozatlanul biccentettem neki, míg ő fekete szemeivel szomorúan bólintott, jelezve, hogy ő sem akar balhét, és ő is tudja, hogy egykor szeretők voltunk, és úgy öleltük egymást, mintha nem lenne holnap, és neki valószínűleg én voltam a lehetőség egy szebb holnapra, ahol az életet nem a nyomor, az évtizedek óta hordott rongyok és a szintén nyomorra ítélt gyerekek határozzák meg, hanem a létbiztonság, a kielégítő szexualitás és a kiteljesedett családi élet.

De miközben a karomban szunnyadt erről mit sem tudva, az esőerdő madarai életörömtől duzzadó dallal köszöntötték a boholi pitymallatot.

Nyilván sokan emlékeztek rá, hogy említettem a családom szerbiai származását. Nos, talán nem véletlen, hogy amióta eszemet tudom, egész Európában egyedül ez az életérzés tudott magával ragadni.

 Ezt a hajót is szívesen kormányoztam volna :)

Kedves olvasók!

Egy kedves kommentelőtársunk biztatására úgy döntöttem, hogy itt az ideje megvalósítani egy régi álmomat! Üdvözöl Benneteket a

Exclusive TROPICAL SEX TOUR!

Ez nem holmi katamaránon az Adrián Fekete Pákóra matyizós, ócska kokós ribancokat kefélés lenne, hanem minőségi túra, kifinomult ízléssel, ami után a magyar politikai osztály között is királyokként és királynőkként járkálhattok majd. A yacht olyan lesz, hogy azért egy átlagos MSZP-s kerületi képviselőnek tíz évig kell lopnia, vagy más szóval élve olyan, hogy azért egy Fideszes oligarcha már egy másodosztályú, kiszuperált műsorvezetőnőt is kedvére kúrogathatna. A kapitány meg... hát hogy mondjam! Én leszek, tehát kurva jó lesz az egész!

Most 8-12 főben gondolkodunk, plusz én. Ennél kevesebb túl személyes lenne, többre meg nem tudok vigyázni. Ha minden jól megy, tudok hajót szerezni, azért tehát nem kell külön fizetni, ami azért nem kis dolog. Egyelőre egy ilyen  yacht került szóba, de ez még változhat.

A belső felszerelés persze nem pontosan olyan, mint a képeken, de kicsivel sem rosszabb, sőt; valamint elintézem, hogy ne legyen hiány semmiből, főleg heverőkből és piákból ne. Mondanom sem kell, hogy kapitányként NEM tudok összeadni párokat, szóval aki ilyesmivel próbálkozik, az kérem kíméljen meg! Szexelni és relaxálni akarunk! :D

Namost pont ez a lényeg...

én a magam részéről mindent meg fogok értetek tenni. Amint leszálltok Manilában, elküldöm értetek a feleségem családjának sofőrjét, hogy elhozzon benneteket a reptérről a kikötőbe, ahol én fogadlak benneteket. A hajó már fel lesz töltve mindenféle finomságokkal, trópusi gyümölcsökkel, vízzel, ORF-fel, gyógyszerekkel, kotonnal, napolajjal, friss törülközőkkel, tusfürdőkkel, stb. egy komplett nyaralót hozok.

Elég sokat kevertem már cocktailokat, tudom, hogy mit imádnak az emberek, és kábé hogyan kell adagolni a trópusokon a piát. Ezért amint kifutunk a kikötőből, a matrózingemmel fogom jelezni, hogy én leszek a Magister Bibendi, vagy ahogy a Fülöpökön mondják, a tanggero, a ceremóniamester. Előre egyeztetett kedvenc italaitok mellett saját készítésű koktélokat - pl egy ananász tetejét levágom, a belsejét részben kikaparom, beletöltök egy adag laksoyt, és beledobok pár kocka pitayát, öntök rá egy kis vizes basit, majd egy szívószállal odanyújtom neked, hogy tessék, igyad. És akkor még nem is tudod, hogy mire vagyok képes egy turmixgéppel, egy halom gyümölccsel, egy kanál cukorral és pár üveg lambanoggal.

Készülök játékokkal is, és nem csapdlecsacsi lesz, ne aggódj... hanem olyanok, hogy kezdetben bemelegítünk egy Ships and sailors játékkal, aztán jöhet a víz alatti vetkőzés, majd a vetkőzős kocka, szexkocka, Ki kefél a végén? (a Ki nevet a végén? felnőtt verziója) meg tipikus hajós bohóckodásokkal, pl. lehet majd ugrálni a hajóról, meg ha belekapaszkodtok a mentőgumiba, húzlak is titeket :)

Éjszaka meg együtt nézhetjük a csillagokat, ha látszanak, nappal pedig útba ejthetünk különféle szigeteket, meg szépséges strandokat, amelyeket nem annyira látogatnak turisták. Lakatlan szigeteken köthetünk ki, mint Carlota vagy Taytay szigetén, ahol nyugodtan kúrhattok kedvetekre a tengerparton, és ha már elfáradtok, lehet jönni a hajóra, ahol már készítem is a könnyű, finom ebédet.

De meglátogathatunk gyönyörű vízesések által formált tavakat is a dzsungelek mélyén, pl. a kedvenceimet Camiguin szigetén, vagy a cebui Kawasan-vízesést. Asszem ezek is elég szépek, és egy kicsit hűt a vizük, meg sétálni sem kell sokat :)

Cserébe mindezekért csak egy dolgot kérek, vagyis követelek meg: a hajómon nincs demokrácia, amit mondok, azt úgy kell csinálni, különben a következő kikötőnél elválnak útjaink. Nem fogom kiélni a nemlétező házmester hajlamaimat, de a tenger nem játék.

A nemi arányokat úgy képzelem, hogy a nők legalább 50%-ot kell kitegyenek, különben a pasik egymás pömpölőjével lennének elfoglalva. A kívánatos utazási időpont valamikor a hurrikán szezonon kívül, tehát kb. decembertől lenne szerencsés. Én legalább két hetet javasolnék, de 2 és 4 hét között bármeddig jó lehet, ez csak rajtatok áll. Tervezésre tehát bőven van időnk, és ezt a még idejében elkezdett folyamatot 3 szakaszban képzelem el.

• Első szakasz (március-június): Toborzás

Baromira nem mindegy, hogy kiket hívunk el, ugyanakkor nagyon szeretném, hogy ha nem lenne senki privát szférája sem kiszolgáltatva, pláne feleslegesen. Csakhogy józanul végiggondolva a dolgokat, itt arról lenne szó, hogy egy sor ember egy program reményében elkölt elég sok pénzt, illetve kivesz egy csomó szabit vagy bekamuzik egy adag táppénzt, ezért nagyon nem lenne jó, ha valaki vagy valakik az utolsó pillanatban kiugranának. Továbbá az sem mindegy, hogy kikkel fogunk hetyegni pár hétig összezárva; amely éppúgy nem mindegy magatartás, mint külalak tekintetében. A fehér nők nagyon válogatósak, ezt tudjuk, szóval nem lenne jó, ha csak napoznának, meg csacsognának a sundecken. A fehér férfiak viszont hajlamosak megőrülni attól a női figyelemtől, amit a Fülöpökön kapnak, szóval nem lenne jó, ha a második napon a férfi kalandorok fognák magukat, és az első szigeten végigkúrnák a helyi populációt. Tehát nem ártana letisztázni pár dolgot indulás előtt (DO's and DON'Ts).

A toborzás elméletben bárhonnan történhet, lehet hívni barátot, barátnőt is (bár egyiket sem javaslom), jöhetnek nyitott kapcsolatban élő párok is, bár a legjobb felszínes szexkapcsolatokból nameg persze a blogoszférából való ismeretség lenne. A toborzás nálam történik, privát üzenet küldésével. Eszembe jutott a jelszó! :) 

Én alapvetően nem vagyok válogatós testi dolgokat illetően, és az ízlésemnek sem kell, hogy megfeleljetek, de mindenkitől kérek 10 képet arc nélkül, amit a többiek közül legalább két embernek jóvá kell hagynia. Ha ez nem történik meg, akkor sajnos az van, hogy nem jöhetsz, de ez jobb lesz úgy mindenkinek, mert te sem szeretnéd, ha senki nem akarna veled töcskölni.

Ebben a szakaszban még azt javaslom, hogy senki se használjon teljes nevet, sem semmilyen azonosításra alkalmas dolgot, csak egy keresztnevet, és kész.

• Második szakasz: Tervezés (július-szeptember)

Ha megvan a létszám, fontos, hogy valamilyen szinten megismerjük egymást. Itt nem arra gondolok, hogy szeressük meg egymást, de mondjuk havi egyszer egy egy- max kétórás beszélgetés szerintem belefér, ahol mindenki szépen bemutatkozik, elmondja, hogy miért szeretne jönni, meg mit vár ettől az egésztől. Illetve elmondhatja azt is, hogy mit szeret a szexben, vagy mi az, amitől nagyon kiakad, de bármiről beszélgethetünk. Én amúgy is nagyon sokat beszélek, ha hagynak. Ennek a lényege az lesz, hogy kicsit megerősítjük egymást a dologban, megismerjük a másik hangját, arcát, stb. Merthogy ezt webcamerán fogjuk csinálni.

Eközben emailen tartjuk a kapcsolatot, mivel fontos lesz megtudnom rólatok pár dolgot (ételallergiák, gyógyszerallergiák, szedett gyógyszerek, stb.), mert ezeket az esetleges elsősegélyhez, meg persze a főzéshez is tudnom kell. Ezen kívül ha van kedvenc ételetek-italotok, akkor mondjátok, és beszerzem azt is.

Ezen kívül beszéljük meg, hogy mindenki csináljon-e egy teljes körű SZTB vizsgálatot, mivel gondolom senki sem szeretne kellemetlenségekbe futni ilyen téren. Erről beszélhetünk, hogy ez megtörténjen-e, de szerintem minimum egy HIV-szűrést meg kéne csinálni, ami Magyarországon anonim és ingyenes is, szóval nem olyan komplikált.

Ezen kívül tisztázhatjuk a program alapvető elemeit, pl. mikor és milyen időtartamról beszélünk; ha nem nagyon szeretnétek sokat hajózni, akkor nem fogunk, ha nem szeretnétek sokat kikötni, akkor nem fogunk, stb. Összecsiszoljuk kicsit, hogy mi is legyen a tényleges útiterv.

Ha ennek a folyamatnak a végére értünk, akkor megvehetjük a repjegyeket.

• Harmadik szakasz: Felkészülés (Szeptember-December)

Itt szerintem fontos lenne, hogy utánanézzetek a trópusi utazás különféle velejáróinak (oltások, utasbiztosítás, stb.), illetve fejben és testben is ráhangolódjatok a dologra. Javaslom, hogy az út előtt (és pláne a repülőn!) ne igyatok, ellenben pihenjetek sokat és egyetek normálisan, rendszeresen, könnyen. Próbáljátok meg minimalizálni a hasmenést, a gyomorrontást, eltolni a menstruációt, stb. Az utazás önmagában is nagyon megterhelő lesz, és az izgalom, a rossz étkezés, a hiányos alvás, időeltolódás, éghajlati eltérések, stb. általában 1-2 nap regenerálódást igényelnek. Ebben a periódusban akklimatizálódást javaslok, enyhe szexuális felhanggal.

Ha minden megvan, akkor pedig kalandra fel!

3.

Kedves Júlia, kedves Zsófia!

Mire ezt a levelet kinyitjátok, én már nem vagyok köztetek. Ha az az Isten van, amelyikben édesanyátok hisz, az nem jó, mert akkor sajnos már nem fogunk vele találkozni. Ha az az Isten van, amelyiket én találtam ki, akkor még van esély, ugyanis ő beszámítja azt is, hogy mennyi örömet okoztam egyes embereknek, leginkább nőknek. Azonban most arról fogok írni nektek, hogy mi az, amit még neki is meg kell bocsájtania, ahol még a saját Istenem előtt is irgalomra szorulok.

Nyilván meglepő, hogy így szólítottalak benneteket, holott rég elfelejtettétek már édesapátok nyelvét, már amennyit valaha is tudtatok belőle. Gondolom a többi egyből egy fordítóprogramban végzi, de amikor az ember a saját nevét hallja, méghozzá nem úgy ejtve és betűzve, ahogy azt megszokta, akkor talán meglepődik egy pillanatra. Nekem sem volt könnyű megszoknom a nevem internacionalizált változatát, de titokban annyit mondok, hogy édesanyátok nagyon ritkán az igazi nevemen szólított, például amikor téged szült meg, Zsófi.

Azt mondják, az ember számára a legkedvesebb szó, amit hallhat, az a neve. De nekem a legkedvesebb szó mindig is a pina volt, illetve különféle variánsai. Úgyhogy hadd' kezdjem talán azzal az evangéliummal, hogy nagyon boldog vagyok, hogy van két lányom, ugyanis a világ talán legnagyobb ajándékával rendelkeztek ti magatok is. Mégpedig nem is akármilyen pinával, hanem rózsaszínű, fehér bőrű pinával, ami a gyémántot, az aranyat és a kőolajat megelőzve a legkeresettebb dolog a világon.

Ha ebben a beteg világban esetleg elgondolkodnátok azon, hogy honnan tudom a puncikátok színét, szeretnélek emlékeztetni benneteket arra, hogy pólyás korotokban nem egyszer én törülgettem az alfeletekről a néhai nagyikátok által, minden tiltakozásunk ellenére belétek öntött tej miatt kiömlött híg bélsarat. Ezzel az égvilágon semmi gond nincs, csak szerettem volna tisztázni.

És ha már a magyar nagyszüleitek, igazán sajnálom, hogy fél családdal nőttetek fel, még ha ti nem is így éltétek meg. Higgyétek el, hogy ők is szerettek benneteket, csak a maguk módján. Elvittek volna benneteket kirándulni a Cuha-patak völgyébe, horgászhattatok volna a papával a Balatonon, ihattatok volna vele egy jó fröccsöt a Somlón, vagy éppenséggel köszönthettétek volna a vasárnap hajnalt ünneplőben, misére készülve az öcsi templom hívogató harangszavára. Bebarangoltátok volna a nyári szünetben a Csingervölgyet, felmásztatok volna a vonatra, játszottatok volna a kevésbé rasszista barátaitokkal a patakparton, pillangókat, szöcskéket kergetve; elcsatangoltatok volna az erdőbe, szót fogadtatok volna a nagyobbaknak, és vigyáztatok volna a kicsikre a rengetegben, ahol a fák egy másik korról mesélnek. És plimm! Egy hűs esőcsepp hullott volna a papától kapott ködmönkétekre, vagy a nagyanyátok által kötött szerb népművészeti mintákkal díszes mellénykétekre, és az aranyló napfényben felnéztetek volna az évszázados tölgyfák lombjairól még hulló cseppektől nem zavartatva a salföldi erdő mélyén megbúvó Pálos kolostor bazaltköveinek sugárzó aurájára, panteista idilljére. Éreztétek volna a vasárnapi húsleves illatát, a marhagulyásból a csípős paprikát, a főzelékek zöldségeket körbefogó furcsa, totymákos állagát; a fogaitok alatt ropogott volna a rántott hús, házilekvárral ennétek a palacsintát, és degeszre tömnétek magatokat a nagynénétek töltött dagadójával. Didereghettetek volna télvíz idején a némaságba fagyott bazaltorgonák alatt, és fűszeres-gyümölcsös forralt bor melengette volna fel a kezeiteket. Láttátok volna, ahogy a Tapolcai-medencében megül a köd, az évszázados fák ágai között lustán neszez a szél, és a Nap tüzes korongja bíbor-arany koronába vonja a Csobánc tetején ülő várromot, amely története régebbi, mint bármilyen két kőé, ami a Fülöpökön egymásra van rakva.

De nem láttatok ebből ti semmit, és most már nem is hiszem, hogy fogtok, mert ti a jövő lánglelkű napraforgói vagytok, és nem a múlt távolba meredő, fagyott rózsái.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Szóval ha már illetlenül azzal kezdtem, hogy a világ legnagyobb kincsét adtam a kezetekbe, veletek szeretnék kezdeni. Elnézést akarok kérni, mert mindezt a szülőhazát és gyerekkort én vettem el tőletek.

***

Bár nem tartom magam rossz embernek, de ha az ember bizonyos erényeit túlzásba kezdi vinni, az egy ponton túl, ha nem is bűnbe, de hibába csap át. Így van ez a jóakarással is. Nem akartam én egyből tönkretenni embereket; sőt, kifejezetten ritkán játszottam rá szándékosan a bőrszínemet és fellépésemet kísérő hiedelmekre. Inkább úgy mondanám, hogy nem tagadtam le azt, amit letagadhattam volna, és nagyon sokáig, évekig tartott, mire el tudtam hinni, hogy önjogon vagyok annyira jó, hogy megszerezhessem az életben azt, amire igazán vágyom.

Ti már úgy ismertetek meg engem, mint aki rendben van önmagával, és bár vannak furcsa dolgai, illetve a szokásosnál több veszélyvágya, mégiscsak az idő nagy részében otthon játszottam veletek, vagy hétköznapi életet éltem. De nem volt ez mindig így.

Sajnos a tanulási folyamat sok-sok áldozatot követelt. Nem is tudom, hogy mennyire hívnám ezt áldozatnak, hiszen senkit nem kényszerítettem, bántottam vagy fizettem le, hogy játsszon velem. Mindig is azt mondogattam magamnak, hogy felnőtt emberek azt csinálnak, amit akarnak. És valóban, ha engem pattintottak, vagy mondjuk megpróbáltak lehúzni vagy meglopni, soha nem kezdtem el majrézni, hogy micsoda emberek vannak! Egyszerűen lapoztam egyet és kész, mint a méhecske, amely olyan virágra szállt, amely utálatos nektárra bukkant egy túl szép virágsziromban, amelybe első benyomás alapján úgy érezte, hogy mindenképp be kell hatolnia. Röviden úgy mondanám, hogy ebben az időszakban nem nagyon akadályozott meg semmiben a rossz lelkiismeret, a szégyenérzet, a filozófiai jellegű töprengés, vagy a felelősségen és következményeken való túlságos aggódás. Az ilyesmi egyébként is a tett halála, márpedig puncihoz a "do guy" jut, és nem a "think guy".

Különben ha adhatok tanácsot: ne féljetek a szextől. Jó partnerrel jó dolog az. És bizony semmit sem ért, aki azt hiszi, hogy nem kell próbálgatni. Nota bene, a think guyok sem mindig rosszak ám... némelyik egészen meg tud táltosodni.

Mindazok, akik arról magyaráznak, hogy mi a dolgotok az életetekkel és a puncikátokkal, általában véve savanyú balfácánok és frigid idióták, akikre teljesen felesleges hallgatni. Remélem, hogy édesanyátokkal jó példával jártunk elöl nektek, bár... Julcsikám, amit édesanyáddal csináltam, amikor három évesen ránk nyitottál, azt azért csak stabil párkapcsolatokban ajánlom. Vagy legalábbis összeszokott partnerrel.

De ki a jó partner? - tehetnétek fel a kérdést, jogosan. Hiszen jelentkező az bizonyára akad elég; a döntést meg nektek kell meghoznotok. Korábban egészen biztosan azt válaszoltam volna, hogy hát olyan, mint én, mert amíg a nőkkel együtt voltam, addig feltétlenül jót akartam nekik. Ám az együttlétet elválasztani az élet folyásától felnőtt pszichét igényel, sőt, az ember akkor is hajlamos rá, hogy olyasmibe sodródjon, amibe nem kéne. Arról nem is beszélve, hogy az emberek többsége, akárcsak édesapátok is, hülyeségeket akar, lehetetlenségekre vágyik, és szélsőségektől izgul be a legjobban.

Ez egyébként nem csak a szexualitást, de a politikát, a munkahelyi konfliktusaitokat, a háborúkat és a saját útkeresési nehézségeiteket is megmagyarázza.

Szóval a jó partner azon is múlik, vagy talán elsősorban azon múlik, hogy mennyire ismeritek önmagatokat, és az adott partnerrel kapcsolatban mennyire tudjátok belőni, hogy mit akartok elérni. Teljesen rendben van egy vacsora, egy üveg bor és három-négy orgazmus erejéig megfelelő pasival együtt lenni. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, sohase bízzatok meg benne.

De végső soron azért írom nektek ezt a levelet, mert amint említettem, a szexualitás olykor túlmutat önmagán, és hát nem feltétlenül csak jót okoz az, aki jót akar, és esetleg ki is elégít. Úgyhogy csapjunk is bele, mert hosszú lesz.

Egyszer volt, hol nem volt, amikor még fiatal csikó voltam egy csődör étvágyával, és először jártam Manilában, megismertem egy lányt a sari-sari boltban, úgy hívták, Mary Grace...