><

Szó sincs róla, hogy nem tetszenek a fehér nők. Arról van szó, hogy mindig pórul járok velük.

És nem azért járok pórul velük, mert nem kapom meg a testüket, hanem az, hogy nem kapom meg a testüket, az a folyománya a pórul járásnak. A pórul járás alapja ugyanis az, hogy túlságosan izgalmasnak találom a lelküket. Egyszerűen szeretem a fehér nők személyiségét, szeretem, ahogy kötődni lehet hozzájuk, ahogy egyenrangú, hasonló, érdekes emberekként élnek. És ez a dichotómia, ez a feloldhatatlan állapot, hogy egyfelől én őszintén nagyon szívesen beszélgetek velük a kerámiaórán készült csorba bögréikről meg másfelől az a szomorú helyzet, hogy a legjobb barátjával csak Pam Beesly fekszik le, alakította így a dolgokat, ahogy. És fogja alakítani, sajnos vagy nem sajnos, a jövőben is.

Akár úgy is mondhatnám, hogy amit a legjobban szeretek a fehér nőkben, amiatt nem szeretnének lefeküdni velem.

Had meséljek el nektek egy történetet, amiben egy csepp szex sem lesz. Az egész egyetemista koromban történt, és volt benne egy lány, nevezzük Ritának. Elsőévesként találkoztuk, ő is abban a koliban lakott, mint én. Ugye vannak ezek a régi, pre-facebookos, pre-weibós emberi kapcsolatok, ahol még élőben történtek a találkozások, nem tantanon szvájpoltátok egymást jobbra, nem wechaten csacsogtatok először és nem volt profilképed meg instafiókod, hanem az voltál, ahogy aznap reggel felkeltél, megfésülködtél és amennyire sikerült össze-nem-izzadnod magad a tömegközlekedésre rohanva, takarékosan beoldspice-ozva magad.

Szóval így, nem túlságosan jó formában láttam először, bár őrajta sem látszott, hogy 25 év múlva majd egy szétretusált fotót tesz ki pinterestre, ami alapján nem lehet majd megmondani, hogy ő maga van rajta, vagy a lánya, akit nem sokkal egyetem után pottyantott ki. A millieu az elporladó kilencvenes évek budapesti campusa, és eléggé pozitív volt a hangulat, ahogy Tamással mentünk be az egyik első óránkra. És akkor az óra után kiderült, hogy nem nagyon megy neki ez a kémia-dolog, mert a középsuli, ahová Komárom-Esztergom megyében járt, nem volt erős vegytanban... és akkor felvetettem, hogy mi lenne, ha segítenék neki, és együtt tanulnánk... amire boldogan igent mondott.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem pillantottam az illendőnél többször a melleire, de akkoriban ez még nem számított nemi erőszaknak, ezért hamar kiderült, hogy nagyon könnyen el tudunk beszélgetni mindenféléről, és hogy - hogy nem, még az intelligens egyet-nem-értés is működött közöttünk. Aztán a vegytan után voltak más területek, ahol meg ő segített nekem, meg aztán elkezdtünk néha együtt ebédelni, majd felmerült, hogy az anyagi helyzetünk is hasonló (hasonlóan rossz), és világossá vált az is, hogy igencsak megértjük egymást, legyen szó családi dolgokról, lelki kérdésekről vagy az egyetemista lét menedzseléséről. Érdekes volt a távolságtartás kettőnk között, mivel ezek a rendkívül inspiráló és érdekes beszélgetések, amelyeket mindketten eléggé vártunk, sosem valamiféle rendszerben történtek, kivétel nélkül a semmiből ugrottak elő, egyszerűen az történt, hogy megláttuk a másikat és odaszóltunk neki, hogy nincs-e kedved sétálni egyet a Gellért-hegyen, vagy kavicsokat dobálni a Duna-parton, és valahogy mindig volt.

Emellett érdekes verbális waltzot jártunk a párkapcsolat-témában is. Alapvetően egyikünknek sem volt társa, de mindegyikünk tudta, hogy a másik aktívan keres valakit. Általában véve én dugni szerettem volna (bár ezt nem így kommunikáltam), ő meg kifejtette, hogy a szülei nagyon szeretnék, ha ezzel az egyetemmel nem rontaná el a családi életét, és hamar meg tudna házasodni. Bár őszintén szólva nem nagyon értettem, hogy ez hogy okoz neki nehézséget, mert ugyan nem volt az a tipikus szépség, de vékony volt, értékelhető mellekkel, diszkrét öltözködéssel, nagyon közvetlen, kedves viselkedéssel. És bár alapvetően a szülői otthonból kiszabadult 18-19 évesek voltunk, és akaratunk ellenére is a szülői elvárásokon keresztül értelmeztük a világot, valahogy nagyon egyformán nem kaptuk meg a pesti diákélettől azt, amire szükségünk volt. Hát még amire vágytunk volna.

Még azzal együtt sem, hogy egyszer azt mondta, hogy mivel az apukája magas, ezért nem szereti az alacsony srácokat, amitől fülig vörösödtem a biokémia jegyzőkönyvem fölött, mire azzal folytatta, hogy ezért jó, hogy nem kell egy alacsony sráccal tanulnia, amitől a vörös bíborba váltott. Meg volt, hogy én is mondtam neki, amikor a szobájának a rendjén és tisztaságán zsörtölődött, hogy a szülei megszólnák, hogy hogy néz ki a szobája, így majd senki nem akar hozzá felmenni, hogy ne aggódjon, ha egyszer felmegy hozzá valaki, nem a szobájával fog törődni, amire egy olyan mosolyt engedett el, amiről akkor még nem, de ma már tudom, hogy mit jelent.

Az első tanév végén, az utolsó vizsga után elment a társaságunk közösen ünnepelni, ez úgy kétharmadrészt lányokból, egyharmadrészt fiúkból állt, voltak benne kolis ismerősök, meg mindenféle barátok, barátnők, akik csak csatlakozni akartak a hepajhoz. Az, hogy mi történt az eseményen, az lényegtelen, jókedvemben és bizonyos mennyiségű arany ászok után úgy éreztem, hogy itt az idő megkérdezni az általam elsősorban csak a külsejéről ismert bölcsészlány Piroskát, hogy vajon eljönne-e velem kávézni egyet vagy megcsókolhatom-e, már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy nagyon csúnyán kiröhögött, méghozzá hiába szorítottam a sarokba a vécé mellett, a fél szórakozóhely előtt. Legalábbis akkor nekem így tűnt, hogy a fél szórakozóhely előtt, bár az összes résztvevő - vagy őszintén vagy kegyeleti okokból -, de nem emlékszik erre, tehát feltehetően csak nekem volt ilyen kínos a megsemmisülés pillanata.

Nagyjából még hat órán át ez volt az addigi életem legkínosabb jelenete, amit a legjobban szerettem volna, ha nem történik meg, és visszacsinálhatnám.

Ekkor azonban még csak az történt, hogy annyit kezdtem el inni, hogy mellépisiltem a piszoárnak. Már nem is emlékszem, hogy mi történt pontosan, csak az, hogy magam elé bámultam, miközben a parti óbégatásai, nagyotmondásai és diadalittas kiáltásai egyre tompább szűrőn át jutottak el hozzám. Belül csak az elutasítás arcát, hangját hallottam. Egy idő után Zsolti, a folyosónkon lakó évfolyamtársunk kikísért az udvarra, hogy levegőzzek egy kicsit. Hát igen, akkor még lehetett bent dohányozni, nem volt ez rossz ötlet.

Szép nyári este volt, Buda külvárosában voltunk valami olcsó, kerthelyiséges krimóban. Leültem a földre, próbáltam elképzelni, hogy nem pisálták össze a tövét, nekitámasztottam a hátam. Mélyeket lélegeztem. Valami kis szellő lengedezett a furcsán recés szélű, szív alakú levelek között a sötétben. Fent a tiszta égen ragyogtak a csillagok. Feketén bólintgat az eperfa lombja, motyogtam magam elé.

És mint egy megrepedt sziklából feltörő patak, a fa túlsó oldalán felgyöngyözött egy jól ismert nevetés. Ez mekkora szöveg! - mondta Rita, és felém fordult. Heló, nézett rám nem túl egyenes szemtengellyel. Szia - bukott ki belőlem csak úgy, mint mindig. Mi a helyzet, te is kijöttél levegőzni? Nos igen, mondtam, meg szebb a látvány itt az eperfa tövében, itt jobb volt pisilni. Miiii? Nem érzed a szagot?- szimatoltam a levegőbe. Csak sör után lehet ilyet pisilni. Fúj - szögezte le némi műfelháborodással a hangjában. Nem, csak vicceltem, mondtam, és önkéntelen mosolyra húzódott a szám, amire ő is elengedte a kamu-kiakadást. A kutya volt, tettem hozzá kuncogva.

Szóval így beszélgettünk és józanodtunk ki, hoztam egy üveg kólát, két nagy, patronos szódásszifonnal, és így toltuk a kólafröccsöket és a hülyeséget órákon át. Úgy nagyjából hajnalig, közben nagyokat kacarásztunk az időnként kitántorgó, köhögve a kukába hányó pajtásainkon és az egyre rezignáltabb képű, újabb és újabb rekesz söröket a raktárként funkcionáló dohos pincéből a söntésbe cipelő kövér kocsmároson.

Aztán felmerült valahogy, hogy ki mit csinál majd a nyáron.

Én nagyon szeretnék otthon lenni, anyám megengedte, hogy én főzzek a családra, mert az egyetem végére egy rántottát nem fogok tudni csinálni, említette révedezőn. Nekem más terveim voltak, jött ki belőlem csak úgy. Micsodák? Hát, azt gondoltam, hogy valakivel együtt fogok majd lemenni a Balcsira, meg kirándulni, meg esetleg kempingezni valahol, mondtam félszegen. Tudom elég unalmasan hangzik, de még sosem volt ilyenben részem, és nagyon szerettem volna. Ugyan dehogy, mondta nyugodtan. Nem unalmas ez, én is szívesen csinálnám. De ez most már úgy néz ki, hogy nem jön össze, sóhajtottam. Biztos? kérdezte, még előtted az egész nyár. Igen, előttem van, csak akivel akartam menni, tudod, a Piroska a négyszázhatból, melegebb éghajlatra küldött el. Mii? Mi van? kérdezte, vagyis inkább kiáltotta fel egy elég ismeretlen hangszínen, amitől leginkább csöndben maradtam.

Jó, tudod mit?, mondta feldúlt arccal, először is, heverd ki a Piroskát, ez pár hónap alatt szokott menni az embereknek, le tudják magukban rendezni. De addig mint nő, én nem leszek itt neked. És nem is tekintek rád úgy, mint potenciális jelölt. Na, ennek örülök, mondtam. Örülsz? - kérdezte most már nem is leplezett kiakadással. Igen, mondtam bamba őszinteségemben - mert ezek szerint eddig úgy tekintettél rám.  Én ilyet nem mondtam - állt fel, majd kisétált a kerthelyiségből, az éjszakából, az életemből.

Akkor még nem tudtam, hogy sosem fog visszajönni az egyetemre. A szüleivel töltött nyár és az Audinál egy jó állással rendelkező férfi másfelé terelte az életét. Karácsonyra már eljegyezték, egy évre rá már szépen gyarapodó hassal házasodott. Legalábbis így hallottam egy közös ismerősünktől, aki nem messze lakott tőle.

Nem tudtam ezt akkor sem, amikor később, a nyáron vettem és megírtam neki egy képeslapot egy szörnyen giccses balatoni képpel, amin kempingsátrak is voltak. Tényleg sajnálom, írtam. Meg hogy ezek lehetnénk mi is, utalva a gyékényszőnyegen, műanyagkeretes napszemüvegben, szalmakalapban hesszelő későkádárkori szépségideálra és a mellette könyvet markolászó, fecskés, keményen dolgozó kisemberre.

Sosem küldtem el.

***

Most azt szeretném, ha elképzelnél magad előtt egy vállalkozást, amit én csinálok, és te vagy az ügyfél.

A vállalkozás lényege az időutazás.

Most az olyan álértelmiségi okoskodást, amely az időutazás paradoxonjaival kapcsolatos, az érthetőség kedvéért kérlek, tegyük félre. Fogadjuk el, hogy van időutazás.

Két szcenárióról lesz szó.

Az elsőben a lényeg az, hogy vissza tudok ugrani a múltba, és figyelmeztetni tudlak, hogy azt az odasült húst már ne edd meg. Hogy azt a cigit már ne szívd el. Hogy ne szállj fel arra a repülőre. Majd megmutatnék neked egy képet a vénádba csorgó kemódról, a tüdődről és a repülő roncsairól. Majd azt kérném, hogy kérlek, fizess nekem tízmillió forintot.

A másodikban a lényeg az, hogy hagyom megtörténni a bajt. Már a kórházban fekszel, a hajad kihullott, a méreg marja a beledet, a vesédből véres vizelet választódik ki, a csontvelőd kezdi feladni a küzdelmet a sejtmérgekkel szemben. Az ügyeletes nővér próbálja marasztalni a rokonaidat, hogy maradjanak még, majd halkan hozzátesz valamit, amit nem értesz. A nagynénéd rád pillant, lehajtja a fejét és lassan, szipogva kisétál az osztályról. Lassan beesteledik.

Nem kapsz levegőt, nem tudsz végigmondani egy mondatot, a tüdőd maradék lélegző felületével küzdesz azért, hogy a szíved ne kalimpáljon túlságosan. Az ujjaid már lilulnak, az orvosok csóválják a fejüket. A családtagokat már kiküldték. A hétvégi ügyelet átadás előtt még hallod, valahonnan a távolból, hogy "Sipos doktor úr? A beteg a hatos szobában exitált.". A lélegeztetőgép ütemes pittyegése felfújja a tüdőd maradékát, és nosztalgiával gondolsz vissza arra, amikor még csak gennyeset köhécseltél reggelente, és hanyatt fekve szörtyögött minden lélegzetvétel.

Mindenki ordít, csapkod, hiszérikusan sikoltozik, a levegőben hányás, széklet és vizelet szaga terjed, amitől az egész utastér egy felgyújtott disznókarámra kezd emlékeztetni, belülről. A melletted ülő nő eltorzult arccal üvöltve tépi fel a saját torkát, folynak a könnyei, vérben forognak a szemei. Az elkerülhetetlenül növő szorítás a gyomrodban akkor sem enyhül, amikor észreveszed, hogy ebben az alumínium-kompozitba zárt pokolban a te nadrágod is csupa folt már. A gép egyre jobban bedől, a kisagyad érzi a gép orrának lefelé bólintását. Áttöritek a felhőréteget, amitől az eddig is purgatóriumi ordítás a gépben igazán alvilágivá válik. Az ablakban hirtelen megjelenik az Alpok, ahová a hétvégén szerettél volna utazni.

Az önkívület határán, a fájdalom ködfelhőjén át, megjelenek én egy valóság szövetén szakított fénygyűrűből kilépve, és nyugodtan azt mondom neked, hogy figyelj rám, és fogd meg a kezem. Mindez elkerülhető, sőt, egy meglehetősen egyszerű megoldásom van a dologra, ami egyébként teljesen fájdalommentes is. Mindezért a szolgáltatásért mindössze tízmillió forintot szeretnék kérni.

A kérdésem az, hogy melyik esetben fizetnéd ki boldogabban a pénzt?

Mindenki a második esetben, mégpedig azért, mert az ember akkor tud értékelni igazán egy probléma megoldását, ha már a hibát vagy bűnt már elkövette, annak következményeit teljesen érzi magán.

Többek között ezért sem fog sohasem működni a primer prevenció az egészségügyben, de most nem ez a lényeg.

A lényeg az, hogy hiába szólt volna valaki, hogy ne kezdjem el magam jól érezni egy fehér nővel, ha egyszerűen soha nincs egy konkrét mondat, ahol abba tudnám hagyni a beszélgetést - ahogyan nem lehet egy embert sem meggyőzni, hogy az a szál cigi, az a repülőút, az a piroson áthajtás vagy az a pohár pálinka lesz a különbség a kurva nagy fájdalom és keserű vég között, meg a normálisan élhető élet között.

Probléma még továbbá, hogy az időutazó vállalkozó nem létezik, aki az utolsó pillanatban a segítségemre siessen.

És nekem sem volt tízmillió forintom.