4.
- Itt balra kell menni, nem? -kérdezte Mary Grace, aki ekkorra már bizonytalanabb volt, mint a földgáz ára.
- Nem tudom - ismertem be.
Valójában nagyon is tudtam, mert felismertem a jeleket. Nem ott voltunk, ahol lennünk kellett volna, sőt, az utolsó beazonosítható tereppontot két órája magunk mögött hagytuk, kezdett beesteledni, az élelmünk elfogyott, és nem hogy a szállásunk, de a település sem volt sehol, ahol a szállásunknak lennie kellett volna. Sőt, semmilyen település sem volt sehol, még a szokásos, útmenti bádogviskós kvázi-barangayok sem, de még csak egy motoros sem húzott el mellettünk, már vagy egy órája.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy eltévedtünk.
Ezt csak azért nem mondtam ki, mert a Fülöpökön a pszichológia kissé máshogy működik, mint az a hűséges olvasóim már tudják. Amíg benne vagy valamiben, addig nincs, amikor viszont kimondod, akkor azzal életre hívod.
Más kérdés, hogy Bohol dzsungelében ez az akkor még csíraként sem formálódó bölcsességem mégis mit tudott volna segíteni a két húszéves fiatalon, akik nagyon lelkesen gondolták azt, hogy a Makapiko Természeti Parkig három jeepneyvel elutazva, egy láthatólag használhatatlan térképpel, két liter vízzel és két müzliszelettel felszerelkezve "lecsippentik" a szállásig hátralévő kábé tíz kilométert egy mellékúton át Batuanig, ahol már várt ránk a "hotel" a Csokoládé-dombok közelében. A jó két órásnak ígérkező túra két zsezsgő fiatal számára, afféle kalandnak tűnt.
Négy-öt óra múlva azonban, akkoriban törthetetlen jókedvemben azon gondolkodtam, hogy miért nem hasonlít a dzsungelben való bóklászás a Bakonyban meg a Vértesben tett kirándulásainkra. Bár egy kicsit féltem, hogy mi következik, ha az éjszakát a szabad ég alatt töltjük, de jobban aggódtam, amikor Mary Grace-re néztem.
A pinoyok nem úgy töltik a szabadidejüket, mint az európaiak. Amit ők csinálnak, az a networking vagy socializing, nem igazán ismerik a nyaralás, a tespedés, a punnyadás vagy a lazítás fogalmait. Vagy ha ismerik is, nemigen élik át, hogy mit jelent egy kiérdemelt munka végén nem csinálni semmit, csak beleverni a faszodat az egészbe. Amikor egy gazdagabb ázsiaival mész nyaralni, pl egy kínaival, akkor sem az a lényeg, hogy mit érzel, hanem hogy mit mutatsz meg; ugyanúgy, ahogy az ajándékozásnál is az ajándék értéke számít, és nem a személyessége vagy a mögötte álló érzelem. Az európaiak elképedve nézik, ahogy a sok kis sárga (mert nyilván az ausztronézek tömegei nincsenek azon az anyagi szinten, hogy Európába utazgassanak) veszett módon fényképez mindent, mintha ezen múlna, hogy jól érzik-e magukat a nyaralás során. Nos ez azért van, mert ezen is múlik. Sajnos ez alól a kedves feleségem sem kivétel, akivel konkrétan voltak olyan traumatikus élményeim, hogy lementünk egy tengerparti strandra Európában úgy reggel kilenckor, és a következő hét órában vagy ő fotózott engem, vagy én fotóztam őt, vagy szelfibottal fotóztuk magunkat, vagy a gyerekeket fogtam, és úgy fotóztam, vagy hozott nekem egy banjót, és azzal fotózott (nem tudok rajta játszani), vagy hozott egy szörfdeszkát, és azzal kellett fotózzam (nem tud szörfölni). Végül, úgy este hat felé bejutottam a vízbe. Egyedül, mert ő a parton a kölykökre vigyázott, meg szorgalmasan töltögette fel a fotóit a közösségire. Az ázsiaiaknál sokkal fontosabb, hogy egy élmény külsőleg legyen meg, és azzal, hogy mi van belül, sokkal kevesebbet foglalkoznak. Tegyünk ki pár tökéletes, fingerheartos fotót, aztán majd a visszajelzésekből megtudjuk, hogy mennyire éreztük jól magunkat. Ők úgy beszélnek a turizmusról, mint egy státuszszimbólumról: én már jártam Olaszországban, Spanyolországban, Németországban, Franciaországban, stb. mert megtehetem! És, hogy érezted magad? Nagyon jól! Mert megtehetem!
Ezért járunk hajózni, mert ott bánja faszom, hogy mit fotózgat, én mindenhogyan jól szórakozom.
Érthető okokból Mary Grace soha nem kirándult még. Sőt, nem hogy Manilát nem hagyta el soha, de még csak a fogalmat sem ismerte igazán, még annak az ázsiai verzióját sem. Amikor elhívtam a boholi útra, az egy rendkívül egzotikus dolognak számított neki. Egy fehér herceggel, akit lassan a pasijának is kezdett tartani (noha tisztában volt vele, hogy nem erről van szó), ez egy afféle nászútnak induló dolog volt.
A sosemvolt nászút viszont hamarosan kezdett kellemetlen lenni. A már órák óta átázott lábamon csalhatatlanul megjelentek a víz-majd vérhólyagok, minden lépés egyszerre fájt és csípett, hogy a higiénés viszonyok miatti fertőzésveszélyről szót se ejtsek. Feldühödtem, és megkértem Maryt, kissé nyersen, hogy mozogjunk. Az utolsó erőnkből nekiveselkedtünk, és fél óra múlva kiértünk arra az útra, amiről letérni sem kellett volna. A probléma javát az adta, hogysem utcanévtáblák, sem házszámok, sem semmi, ami alapján tájékozódhattunk volna, nem volt előttünk. A térkép jelölt egy boltot is, ami nem volt a helyén. Az egyik utcagyerek, akit megszólítottunk, nem tudta megmutatni a térképen, hogy hol vagyunk. Ekkorra már besötétedett, úgyhogy nem volt más választás, mint vagy nekivágni a hátralévő útnak vaksötétben, vagy bekéredzkedni egy random családhoz éjszakára. Nos, ez a lehetőség nem a "javasolt" sorban szerepelt a pinoy álmoskönyvekben, különösen, ha fiatal, csinos lányokról és mulya, a helyi nyelvet nemigen beszélő nyugati turistákról volt szó, de a dzsungelben éjszaka kóborlás még kevésbé. Tömegközlekedés természetesen nem volt.
Mit volt mit tenni, bekiabáltunk az egyik, viszonylag jobban kinéző portán. A tulaj ajtót nyit, a kezében balta. Mivel Mary Grace beszélt, ezért elsőre azt hitte, hogy egy afféle házaló kurva vagy ilyesmi. Azt hiszem, csak ezért jött ki a kapuba, hiszen nyilván nem rakhatja meg az asszonynépség vigyázó szeme előtt, majd elviszi valami disznóól mögé, és miután ott elintézte, utána hozza csak be a családi fészekbe. Ám ekkor meglátott engem is a sötétben, egy Marynél jóval nagyobb férfit, amire feljebb emelte a baltáját. De a sötétben is kivehetőek voltak európai vonásaim, amitől enyhén szitkozódva megenyhült, és beinvitált. Adott lambanogot is, bár enni kértem volna; továbbra sem lehettünk biztosak benne, hogy túléljük-e az éjszakát. Nem szokás így vendéget fogadni a Fülöpökön, nagyon nem. A helyzet rövid időn belül rendkívül kínossá vált, már csak azért is, mert a házigazdánk lányai és unokahúgai különösebb fenntartások nélkül kezdték el csorgatni a nyálukat rám, és nagyokat kacagtak, amikor mondtam valamit tagalogul (noha ők bisayát beszéltek, a két nyelv rokon, gyakorlatilag dialektusai egymásnak). Ami még rosszabb, hogy az egyikük kifejezetten csinos volt, és azon kaptam magam, hogy a szemem újra meg újra a koszos pólója alatt domborodó mellecskéire tévedt.
Nem sokkal később, az egyik srác visszajön a környékről (falunak nem hívnám ezeket a szervetlenül kialakult, semmiféle struktúrával nem rendelkező barangayokat), hogy az egyik cimborájának van egy trike-ja, és hajlandó velünk átvezetni Batuanba, de sajnos nem lesz olcsó.
- Á - mondta az egyik lány, aki nem különösebben tetszett, de csúnyácska sem volt éppen - hadd menjek el Batuanba, apa, anya, légyszi, légyszi!
- Dehogy mehetsz, ilyenkor!?
- De légyszi, hadd menjek, annyira jó lenne, még sosem voltam ott!
- Ugyan már, Lizzie, nem mész sehova!
- De olyan kedvesek!
Mivel ezt értettem is, ránéztem Mary Grace-re, aki ekkorra bemutatta, hogy de, lehetséges még szűkebbre húzni a szemét, valamint testtartása egy támadó krokodil és egy felbőszített varánuszgyík között volt félúton.
- Lányom - szólalt meg az apuka - nagyon drága egy ilyen út, maradj szépen itthon.
- Jajj. apa...
- Ekhm, - köhintettem közbe, miközben a kissé idősebb nővér cickóit néztem - valójában az utat így is - úgy is én fizetem, szóval nyugodtan velünk jöhet Lizzie is, ez egy plusz tallérba sem fog kerülni.
- Jujj de jó! - lelkendezett Lizzie.
Miközben előkerült a haver a trike-jával, nem bírtam Mary szemébe nézni. Ellenben Lizzie teljes erőbedobással cserfeskedett, tette nekem a szépet. Ebből kifolyólag Mary, ahelyett, hogy tampóba merült volna, a motoros srác iránt mutatott ki nagyfokú érdeklődést. Ezért úgy tettem, mintha megsértődtem volna, féltékenykednék, és amikor Mary nagyon dicsérni kezdte a trike-ot a vezető felőli oldalon állva, gondoltam egy nagyot, és az oldalkocsiba terelgettem Lizzit. Marynek sem kellett több, és felpattant a félmeztelen, klottgatyás srác mögé. A kétszázötven köbcis, körülbelül hasonló korú Kawasaki felbőgött, a fater utoljára megfenyegette a motoros gyereket, hogy hozza vissza a lányát egy órán belül, majd integetések közepette elhagytuk a terepet. Alapból sötét volt, de a trike úgy volt kialakítva, hogy az oldalkocsit egy olyan pányva fedte, amelyből csak előre és jobbra, illetve egy kis résen a vezető felé lehetett kilátni. Nagyon mosolyogtunk egymásra Lizzivel, aki szemben ült velem, háttal a menetiránynak. A kezemmel félreérthetetlen invitálást mutattam, és magamhoz vontam a csajszit. Persze, tudtam, hogy Mary nem helyeselné, de úgy voltam vele, hogy ő is egy félmeztelen pasit ölelget épp; nem lesz itt semmi baj.
Nos, baj nem is lett, de egy eltakarhatatlan merevedés igen, amit egyszerre okozott a helyzet veszélyessége, a rendkívül hosszúra nyúlt nap végén csalhatatlanul közelgő siker, és a lányka bájos, buja nézése. Közben a motor bőgött, mint a tehén, ha elcsapta a hasát.
Arra gondoltam, most vagy soha. A már amúgy is a combjain és a pólója alatt kalandozó kezemmel rávezettem Lizzie kezét a meredező farkamra, és simogattam vele egy kicsit, majd hopp! Letoltam a gatyámat, és előbukkant a lényeg. Mivel nem volt sok időnk, nem szórakoztam sokat a dolgokkal; ekkorra már elvesztettem az eszemet és a józan mértéktartásomat, de a lányt is magával ragadták a körülmények. Közben a trike nagyokat döcögött a zalai mellékutakat megszégyenítő kátyúkon.
Nem mondhatnám, hogy tapasztalatlan volt, szűz meg végképp nem, de irányítani kellett. Tudtam, hogy itt csak egyikünk fog elmenni, és az nem ő lesz. Egy rövid szoptatás után előtúrtam a zsákomból egy gumit, az ölembe vettem, és szoci-style megdugtam, majd egy nagyobb döccenőnél elélveztem benne. Amint végeztem, lesegítettem magamról, majd a telelőtt kotont kibasztam a koromfekete éjszakába. A csajon látszott, hogy még messze nem volt ez az álmai kalandja, és próbált bújni, dörgölődni hozzám, de én határozottan eltoltam magamtól. Felhőtlenül boldog voltam. Sajnos, mint akkoriban általában, teljesen elveszítettem iránta az érdeklődésemet. Az egész út talán negyed óráig tartott.
Nemsokára megérkeztünk a "hostelbe", amit Magyarországon talán az út szélén maradt exszocialista, mára már lerohadt és húsz éve elhagyott fogadókhoz lehetne hasonlítani. A nem túl bizalomgerjesztő külső ellenére a szállásadónk széles jókedvben fogadott minket, amire szükség is volt, mert egyik lány sem volt túl jó kedvében. A motoros sem nagyon, mivel ő abban reménykedett, hogy hazafelé úton esetleg megtöffentheti a Lizzikét, de Lizzike ekkoriban szerintem valami nemzetközi nőköztársaság megalapításán vagy a férfiak tömeges kasztrálásán gondolkodhatott. Mary fagyos és szomorú volt, főleg, mert láthatóan nem sikerült a féltékenyítési kísérlete, és mert kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát. Ekkor még nem is tudta, hogy másnap reggel, amikor a hátizsákom tartalmát kiborítom a szobában, ki fog esni belőle egy koton megbontott csomagolása; de ezt nem tudtam én sem, ezért egyelőre én voltam a társaság legvidámabb tagja, és nemsokára álomra hajthattuk a fejünket, és végül Mary Grace is megenyhült, és nekiálltunk a kissé slampos tisztálkodásnak a ki tudja honnan szerzett vízzel, amely ki tudja, mióta érlelődött a tabóban. Azonban amikor Mary Grace kibújt a pasztellszínű egyberuhájából, megmutatva feszes, szép alakját, odaállt a bambuszkerítéssel elhatárolt farácsokra a földeletlen negyvenwattos izzó maláriás szúnyogokat vonzó fényénél, és Isten látja lelkemet, nem tehetek róla, de megkívántam ezt a kis nőt, megfogtam hát a timbát, és én locsolgattam a testére a vizet, majd én is szappanoztam be és mostam le gyengéden simogatva. Ettől egészen megenyhült, sőt, meghatódott, mivel újra érezte köztünk a jól működő kémiát, ahogy a nyugati nők mondanák. Hogy fokozzam a dolgokat, elő is vettem a hátizsákomból az ajándékként tartogatott egyforma pólókat Love Forever felirattal, amit a felfrissült testére felhúzva már boldogan mosolygott. A szomjas, színes gyíkok között igyekeztem én is a mosakodással, már csak azért is, mert tudtam, hogy a hullafáradt Mary Grace ezek után biztosan nem alszik, hanem megvár éberen.
Amit viszont nem sejtettem, az az, hogy az a páros póló, amiben pár perc múlva leszopott, és amiben elégedett-nyögdécselősre ujjaztam, és amiben aztán elaludtunk egymás karjaiban, kifakulva persze, de szembe fog jönni velem tizenhét év múlva, midőn egy csapat gyereket terelgetve az egykori sari-sari boltjához közel épült plázában felismertem az arcának az egykori apró, majomszerű vonásait az aránytalanul kirakódott zsír- és ráncréteg alatt. Egy pillanatnyi ledöbbenés után határozatlanul biccentettem neki, míg ő fekete szemeivel szomorúan bólintott, jelezve, hogy ő sem akar balhét, és ő is tudja, hogy egykor szeretők voltunk, és úgy öleltük egymást, mintha nem lenne holnap, és neki valószínűleg én voltam a lehetőség egy szebb holnapra, ahol az életet nem a nyomor, az évtizedek óta hordott rongyok és a szintén nyomorra ítélt gyerekek határozzák meg, hanem a létbiztonság, a kielégítő szexualitás és a kiteljesedett családi élet.
De miközben a karomban szunnyadt erről mit sem tudva, az esőerdő madarai életörömtől duzzadó dallal köszöntötték a boholi pitymallatot.