Kemény este, huppant le mellém egy korombeli asszony úgy éjjel három tájban. A tánctéren az emberek őszintén és jól mulattak, az afrikaiak újra meg újra a pocsolyába léptemet kérték a dídzsétől. A fotós már leszopatta az egyik szingli csajt, most jött vissza korántsem szomjasan, ámde letörölhetetlen vigyorral az arcán. A késő harmincas fuvolás is nemsokára előkerült, gátlástalan és tizenöt éve még valóban szexi mosollyal az arcán, amiről viszont a fotós kaján érdektelenségével szembesülve a csáberő maradéka is elszállt mint a kilencvenes évek.

Nagyon komoly, nyugtáztam, mert mi a faszt csináltam volna, éppen valaki gurgulázva csandázta telibe a bokrok tövét, míg Tamás sváb rokonai már húzták is fel a hózentrógeres bőrnadrágokat, szétosztották a stüszikalapokat és körülbelül sejtettem, hogy mi fog ebből kisülni, mert már kétszer láttam ezt.Végigfuttattam a szemem a mellém leült nőn, már meg is lepődtem, hogy nem kezdett bele valami szokásos témába, amivel a harmincas nők úgymond megtörik a köszönés után beálló kínos csendet az ismeretlen férfiakkal. Láttam, hogy ő is valami ilyesmin gondolkodik, például azon, hogy vajon hogy van az, hogy ezer kilométerre van a legközelebbi tenger, én meg egy kapitányi egyenruhában vagyok? Vajon tényleg ilyen flúgos pöcsfej vagyok-e, mint amilyennek kinézek. Én meg közben a gyerekeimre gondoltam, a nagyobbik lányom szerintem kifejezetten értelmes, de nagyon szép és szomorú élete lesz, mert a szemeiben már most ott van egy olyan mély bánat, amitől száz éve még költők ragadtak volna tollat. Istenem, remélem nem jut erre a sorsra, mint ezek a nők. Bár gondolom olvassa a blogomat vagy nem tudom, mindenesetre zavarbaejtő tényeket hoz fel a múltamból, amit úgy emlékszem, hogy soha sem mondtam nekik. De miközben ezen járt a fejem, azt fogadtam meg magamban, hogy ha a frissen felbukkant beszélgetőpartnerem felhozza, hogy ideje lenne berakni egy kis Eros Ramazottit, és elhív táncolni a Cose Della Vita nagyon durva nyitányára, én esküszöm magam csapok fel jódlizni.

- Mire gon...

- A gyerekeimre. Vajon jól érzik-e magukat, mi lesz velük? Egy gyereknek nem tesz jót ennyi költözés. Te?

- Én most örülök, hogy nem kell a gyerekeimre gondolnom. Már alszanak, a férjem vigyáz rájuk. Te is házas vagy?

- Aha. De ez államtitok a zöld dresszes különítmény előtt, akik éppen egymást túllicitálva akarnak jól bulizni.

- Szép kis férj vagy, mondhatom.

- Köszönöm. Amúgy egy trópusi szextúrát szervezek decemberben egy yachton. A feleségem edzésben van. Én leszek a kapitány.

- Hát te nagyon kész vagy. Azért öltöztél be úgy már most, mintha az lennél?

Kihúztam magam. Azért a szociológiai terepmunkában is vannak határok.

- Nem. Azért, mert az vagyok.

A pillanatnyilag beálló csendben a szavak úgy álltak meg a levegőben, mint liftben a fing. De aztán megtörtem a közénk súlyosan leereszkedő pányvát.

- Na és te? Te mi vagy?

- Jogi szupervizor a kormányhivatalnál Komárom-Esztergom megy...

- Nem úgy értem.

- Akkor anya, feleség, barát, a férjem Tamás rokona. Amúgy tök jó, hogy közbevágsz, amikor beszélek.

- Azért vágtam csak közbe, mert meg akartalak kímélni attól az elméletemtől, hogy szerintem a világ tragikus állapotát milyen jól mutatja, hogy lassan mindenkinek olyan munkája van, aminek nincs neve.

- Mi van?

- Látod, ezt nem akartam. Most már muszáj leszek elmondani. És így lemaradsz a sokáig voltam távol kórustáncról.

Enyhén a tánctér felé biccentettem, ahol az egyik szingli nő magából kivetkőzve táncolt. Az este során elfogyasztott felesek és bor elkezdték megtenni a hatásukat. A nők már egyáltalán nem voltak édesen becsípettek, hanem elkezdtek rohamtempóban haladni az alpári felé. A férfiak, akik az este elején még kósza dugásokra fókuszáltak, mostanra már a szobákban kupakolták a szerencséseket, vagy teljes apátiában itták magukat az öntudatlanságig. A táncparketten bohóckodó farkasokból már maguk a partnereik sem hitték, hogy bármi is kijöhet egy híg vizeleten kívül.  

- Túléltem már rosszabbat is. Mi van a munkákkal?

- Ha észrevetted, már nem lehet egy szóval megmondani, hogy ki mit csinál. A gyerekkoromban ilyenek voltak, hogy bányász, kovács, lakatos, pék, hentes. A különböző cégek már maguk sem tudják, hogy mit akarnak.

- Ügyvéd. Orvos. Pilóta.

- Az orvosok sem orvosok már. Nézd meg a kovidot.

- Jajj, ne. Légyszi ezt el se kezdjük.

- Nem úgy értem. Tegyük fel, pulmonológus vagy.

- Tegyük.

- Na, mondjuk járóbeteg szakellátásban dolgozol negyven évet, igaz? Ha egyáltalán megéled. Vegyünk évi 230 munkanapot, napi 20 beteggel. Akiknek egy része - igen jelentős része - visszajáró. Vannak most ebben hibák, de mindegy, legyen 180.000 orvos-beteg találkozás. Egy élet munkája számokban.

- Értem.

- Most gondold el, hogy ez az orvos minden alkalommal, tehát az élete során száznyolcvanezerszer elmondja, hogy a dohányzás rossz. Hazamegy, rossz a kedve, ki van merülve, kevés a pénz, az asszony kiabál...

- Hát persze.

- Nem ez a lényeg. Hazamegy és bekapcsolja a tévét, nyomkodja a telót és mit lát? Doktor Tüdőgümőt, aki éppen azt mondja el, amit ő szokott a bajsza alá morogva ismételgetni napi hússzor, méghozzá szabatosan, jól hangsúlyozva, schlagfertig módon. Pulmonológusunk is érzi, hogy ez átmegy. Lehet, hogy az elsőnél hétfőn még ő is meggyőző. Nade a tizenhetediknél a vasárnapi ügyeletben? A tévét nézi kétmillió ember, a neten megfuttatott botránycikket olvassa bő félmillió. Minden egyes alkalommal.

- Érdekes.

- Nem ez az érdekes. Hanem az, hogy miért vannak még pulmonológusok. Tudod miért?

- Miért?

- Mert nem gondolkodnak. Ha gondolkodnának - márpedig nem kell sok hozzá, csak az, hogy a mai rezidensek professzorok legyenek, az egész egy show lesz. Egyre kevésbé lesz ez egy szakma. Sokkal fontosabb lesz, hogy ki mit mond magáról, mint hogy mi az, amihez ért és amit csinál. Lesz pár ember, aki még kedvtelésből végzi az invazív beavatkozásokat, de a többiek influenszerek lesznek. Mit mondtál még, ügyvéd?

- Igen.

- Johnny Depp pere mond valamit? Ahhoz biztosan el kellett végezni a jogi egyetemet?

- Jó, feladom, nyertél. Nincsenek szakmák. És akkor mi van?

- Hogy már semmi sincs. Az életünket egy vágyaktól és félelmektől hullámos hullámvasúton töltjük. Egy hánykódás az egész. Ostoba gyerekek vagyunk, akik hisztikéznek, ha valamit nem kapnak meg egyből, és miközben bal kezünkkel görcsösen kapaszkodunk abba, amink van, a jobbal csak úgy markolnánk a többet és többet. Az életünkkel fizetünk meg az álmainkért, holott az élet nem ez; az életben minden, ami ér valamit, azért aránytalanul sokat kell küzdeni, keservesen meg kell fizetni és elképesztő kockázatokat kell vállalni. És ebből az állhatatosságból és keménységből születik meg az ember tartása, ami az életet magát értékelhetővé teszi. A vágyak tengerén lobogunk két tűzként egymásban. Nézd csak, biccentettem a kiizzadt táncoslányok felé, akik csoportban sivítottak a DJ felé, hogy: Fuoco Nel Fuoco! Működik a képzavar. Ezek vagyunk, és ez a kudarcaink és sikertelenségünk fő oka. Mert nem rakjuk le az alapokat, azokat a tartóoszlopokat, amelyekre az emberi életnek ez a hihetetlenül gazdag, már-már zavarbaejtő sokszínűsége koronaként lenne felrakható. Helyette kapunk egy hamis illúziót arról, hogy minden a miénk lehet, miközben nincs semmink sem; főleg nem nyugtunk a tükör előtt, vagy magunkban. Ennek az egyik legjobb példája, azt hiszem, a körbefotózós tömegturizmus.

Jól belemelegedtem a szövegbe. A nő arcán ábrándos kifejezés ült, egyáltalán nem unta, hanem inkább eszébe juttatott valamit, amit viszont nem akart elmondani, vagy nem egy kiforrott gondolat volt benne, csak kereste hozzá a szavakat. Nagyokat szippantott az italából, míg a jódlizó sereg letolta a színről az éjszaka korántsem harmatos virágait, majd vígan elkezdtek hollári-la-holl-alózni.

- Mi a neved?

- Réka.

- És mit gon...

- Nem teljesen van úgy, ahogy mondtad.

- Mi?

Ekkor Réka nagy levegőt vett, és egy élettől megfáradt sóhaj után elkezdett belőle felbugyogni egy sor gondolat, melyeket láthatólag még sosem mondott ki; de kifakadt, mint ahogy egy forrás, amely csordogálva tör a felszínre, hogy aztán csobolyóvá, patakká és folyóvá változzon, és végül olyan sodrása és ereje legyen, hogy az elmosson mindenféle gátat.

- Nem úgy van az az álmokkal, ahogy gondolod. Amikor összejöttem a férjemmel, álmodtam egy kertről, ahol a gyümölcsfáim között szép sorban lesznek az ágyásaim, paradicsommal, uborkával, paprikával, sárgababbal, borsóval, hagymával, répával, kaporral és fokhagymával, a kert sarkaiban ekvádori tearózsákkal. A napos oldalon fűszernövényeket tartanék, kakukkfüvet, rozmaringot, zsályát, levendulát; aztán tavasszal hagymás virágok borítanák a házam elejét, cserépben meg ibolyát és gyönyvirágot tartanék, az ablakomban meg estikék nyílnának, és amikor nyaranta nyitott ablak mellett alszunk, akkor az alkonyatkor bomló szirmokból áradó édes illatfelhőben aludnék el, a férjemet átölelve. De a helyzet az, hogy csak egy aloém van, de az is megbarnult, ezért kidobtam.

Aztán voltak elképzeléseim arról, hogy majd lesz egy konyhám, ahol szépen nyáron befőzök, télen sütök fahéjas süteményeket, mézeskalácsot, kuglófot és miegyebet; hogy majd szeretni és értékelni fognak azért, mert szeretek és jól is tudok főzni, és mert egy közös étkezés otthont teremt a lakásból. Hogy majd gyertyát gyújtunk olykor a szépen terített abrosz mellett, és hosszasan beszélgetünk majd az éjszakában nyúlóan, mint amikor az egyetemen megismertük és megszerettük egymást. És azt láttam magam előtt, hogy ez nem minden nap fog megtörténni, de nem tudom én, legalább hetente egyszer igen, és akkor megbeszéljük egymással az összes dolgot, ami eszünkbe jut, és igazán azt érezzük majd, hogy ez egy csodálatos élet. És aztán persze a gyerekek is, majd amikor megnőnek, akkor lesznek közös családi ebédek, ahol szépen leülnek és jókedvűen elbeszélgetünk az élet apró-cseprő dolgairól, ki mit csinált az isiben meg ilyesmi. Egy darabig úgy tűnt, hogy ez működik is, de a helyzet az, hogy ma már a férjem rendeli az ebédjét, és ha együtt is vagyunk otthon, soha nem ülünk le együtt enni.

És persze ábrándoztam arról, hogy majd csinálunk együtt dolgokat, kirándulunk, meg élvezzük az életet, de nem a nagy attrakciók közben, tudod, hanem a mindennapokat. Egy jó kád fürdő, egy pohár bor, egy jó film, néhány barát, különféle hobbik, alkotások, mert amúgy a férjem egy alkotó ember, szeret mindenféle dolgot bütykölni, megjavítani, létrehozni, fúrni-faragni, ilyesmik... halálra untatlak?

- Nem, nem, folytasd. Tudod mit? Hozok egy teát. Kérsz te is?

- Aha.