2.

Ha a korábbi blogban nehéz volt, hogy pontosan visszaemlékezzek bizonyos eseményekre, most még inkább az lesz. Ennek az oka az, hogy korábban időszakokról írtam, amelyek éveket öleltek fel, és kiemeltem belőlük egy-egy szép emléket, vagy megpróbáltam átadni a hangulatát a dolgoknak; itt viszont túrákra, vagy hogy úgy mondjam kalandtúrákra kéne visszaemlékeznem, ami, ha jobban meggondoljuk, nem is olyan könnyű.

Ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik, de 15-20 éve nem volt minden embernél telefon nagyfelbontású fényképezővel, hangrögzítővel, instagram-eléréssel, tiktokkal. Ugyanúgy nem volt naplóm sem, de még egy tekergetős vagy elemes fényképezőm sem. Órát sem hordtam, ahogyan semmi ékszert sem - különben ezt javaslom a Fülöpökön mindenkinek a mai napig is. Ebből kifolyólag viszont rengeteget bújtam a netet, hogy rekonstruálhassam az egyes eseményeket, és narrálni is bizony csak innen-onnan leszedett képekkel tudom. Még annyit, hogy időrendben fogunk haladni, mert szép ívet ad ki a dolog.

Kezdjünk tehát ott, hogy talán emlékeztek még a kollegina-menyasszonyomra Nonyra, akivel a Fülöpökre érkezésem után egy félresikerült kapcsolatunk volt. Mindenesetre náluk a salo-salókon megtanultam az alapvető pinoy dolgokat; a család működését, az általuk normálisnak tartott viselkedést. Aztán úgy a kapcsolatunk felétől már erősen csaltam, de kezdetben csak Manilában.

Őszinte leszek, elsőre nagyon féltem, még az utcára kimenni is. Mindennapos szorongás volt kilépni abba az elképesztő bűzbe, patkányok, emberi roncsok közé, és egy nem túlságosan szerethető megapoliszban eljutni a munkahelyemig. Az elképzelésem, miszerint majd elsétálok a kb. másfél kilométerre lévő munkahelyre, a második napon rövid és velős véget ért, mivel elkezdtek követni egy rosszabb sarok után, és futva értem be a kórházba. Hazafelé jeepneyvel mentem; ott egyszerűen kizsebeltek. Mire hazaértem, már nem volt nálam a tárcám. Innentől kezdve, amíg csak nem találtam egy szállást a kórház közvetlen közelében, trike-kal közlekedtem, ami hát mondjuk úgy, nem volt olcsó. A kezdeti rettegés, ami egy egyszerű sari-sari boltban való, kedd délutáni bevásárlással járt, leírhatatlan.

Ezért aztán elkezdtem jobban úgy öltözni meg viselkedni, ahogy ők. Elhagytam egy sor dolgot, nem kerestem már mindenáron kenyeret meg krumplit, meg a számomra szokásos dolgokat az étkezéshez, hanem ettem azt, amit ők, kivéve az undorító dolgokat, és a nyilvánvalóan fertőző és romlott húst.

Manila nem szép. Régen sem volt az. Talán egykoron, nem tudom én, száz éve az lehetett, de én már nem így ismertem meg. Randa, büdös és veszélyes. Ami viszont számomra az egészet kompenzálta, az a látványomtól is beinduló, vidám, könnyen megközelíthető, fiatal, csinos nők egész hadserege. Csak hát ugye nem beszélnek angolul, akkoriban pláne nem; ez nem feltétlen volt baj, mert nem sokat beszéltünk. Mary Grace, az első pinay nőmhöz viszont visszamentem már vőlegény koromban, és felhívtam a lakásomra. A hónapok óta tartó, egyre rövidebb és egyre tartalmatlanabb szex után olyan volt ez, mint egy korty levegő a sivatagban.

Míg Nonyval a szokásokat tanulgattam, az angolul jobban beszélő (valójában alapfokú) Mary Grace-szel a nyelvet kezdtem el felszedegetni, már amikor nem a csinos kis bozóttal megkoronázott puncijában élvezkedtem. Az elején csak szavakat vagy rövid kifejezéseket használtam; elhagytam a thank you-t és elkezdtem használni a salamat po-t, amikor idősebbekkel vagy a munkahelyen beszéltem. Elkezdtem a munkahelyen úgy köszönni, hogy Magandang umaga sa inyo!, és egyből kérdeztem is a How do you do? helyett, hogy Kumusta po kayo? A bárokban meg elkezdtem tagalogul köszönni, és úgy kérni a sört: Isang beer nga! Ahelyett, hogy A beer, please!.

Aztán rájöttem, hogy a csajoknál is tök jól veszi ki magát, ha egyből mondasz pár mondatot a saját nyelvükön. Ettől megnyugszanak, bizalommal lesznek feléd, és megtörik a jég, a nyelvi akadály. Tehát elkezdtem szépen fokozatosan felszedegetni a szókincset, ami az alapszintű csajozáshoz kell.

- Kumusta ka na? (Hogy vagy?)

- Hihihihiiihihi Mabuti naman, ikaw? (Kösz jól, te?)

- Isang beer nga! Napaka ganda mo:) Ano ang gusto mong inumin / kainin? (Kérek egy sört! Gyönyörű vagy :) Kérsz valamit inni / enni?)

- [blablablablabla]

- Sandali lang :) Hindi ko yan maintindihan. Pakiulit po. Nagsasalita ka ng ingles? (Pillanat :) Nem értettem. Kérlek, ismételd el. Beszélsz angolul?)

Szóval olcsó sört és még olcsóbb bókokat tanultam meg először. De legalább őszintén gondoltam, mivel annyira zsezsegtem, hogy ezek a lányok voltak azok, akik miatt ki mertem lépni az ajtón. Sőt, mit kiléptem, egyenesen rohantam az első bárba, ahol ott lófráltak a szép hosszú, egyenes hajukkal, vékony derekukkal, feszes popsijaikkal, többnyire kis melleikkel, és aranyos, szokatlan formájú arcukkal.

Már túl voltam Nonyn és az első súlyos kolerámon, amikor egyszer kezdtem azt érezni, hogy megy ez nekem már annyira, hogy. Addigra már úgymond letelepedtem, gazdaságosabban éltem, és egyik szabimat úgy döntöttem, Mary Grace-szel fogom eltölteni. Lementem hát a boltjukba csevegni egy kicsit (a családja ekkor már nem igazán nézett jó szemmel), és azután, hogy feljött hozzám, keféltünk egy jó nagyot, azt mondtam neki, hogy Mary, nincs kedved velem jönni Boholra? Eddig csak Manilát láttam, - mondtam volna, de már láttam a szerelmes csillogást is a kiscsaj szemében. Valami olyasmit, amit ekkor még nem ismertem, és nem is értettem igazán.

A kaland, a cselekvés nagyon fontos a trópusokon. A folyamatos mozgás, de erről már írtam régen. Amikor valami mozog, növekszik, szaporodik, akkor éppen nem bomlik és rohad. Állandó dolgok nincsenek. Aki mozog, növekszik és szaporodik, az él. Aki meg nem, az meg nem. Namost egy boholi repülőút meg egy két hetes kiruccanás egy üdülőreszortba olyan volt ennek a manilai eladólánynak, mintha legalábbis egy ötcsillagos hotelbe vittem volna Hawaii-ra. Később megértettem ezt, és emiatt volt akkora sikere a hajózásnak is. A tengeren a hajó mozgott, nem nekik kellett. Lenyugodtak kicsit, hogy úgy mondjam, legalább szex után. A legnehezebben ezt viseltem mindig, hogy szex után másfél perccel mi a fasznak talpon lenni? Hiszen pont az a jó az elélvezésben, pláne, ha jó nagy a dörrenés, hogy az ember egy jó negyed óráig csak piheg, és azt sem tudja, hogy hol van... úgyhogy egy idő után kipróbáltam, hogy berakok az ágy mellé két üveg vizet, majd két-három órát sportolok a csajokkal, amíg már nem tudnak felállni egyből az ágyból... és persze sikerült, de baromság volt, hiszen ha fel akarnak állni, hát álljanak fel... ilyenkor volt őket a legkönnyebb kidobni például. De nem tudom, ki hogy van vele, van néhány ember, akivel szex után jó együtt lenni pár órát... kifejezetten kellemes, optimista tudatállapot, felszínes csevegéssel és csintalan, de az önbizalmat igencsak növelő bókokkal fűszerezve.

Maryvel eddigre már sokat voltunk együtt, és megértette, hogy azzal tesz boldoggá, ha ilyenkor ott marad mellettem, pláne mert nekem egy jókora ágyam volt még akkoriban, amit külön szórakoztatónak talált, szóval ezúttal nem csak ott maradt, hanem át is ölelte a gyengéd szőrökkel borított, ámbár neki borzasztóan szexi mellkasomat, ráhajtotta apró, kissé majomszerű fejét, és már alig hallotta, ha hallotta egyáltalán, amit utána mondtam: arra gondoltam, hogy mivel ebben a városban vagyok már egy éve, mi lenne, ha egy természetközeli helyre mennénk, ugye jó ötlet, te is így gondolod?

Pedig jó lett volna, ha legalább egyikünk észnél van...

1.

Akárcsak két éve, most egy új ciklust kezdek, amit podcastban nem tudok feldolgozni. Úgy néz ki (bár nem tudok rá mérget venni), de a következő hetekben sokkal több időm lesz a munkahelyemen, hogy nyomogassam a billentyűket a munka helyett, szóval következzenek a vallomásszerű történeteim, két dologról elsősorban. Egyrészt szeretném feltárni kalandozásaim azon részét, amiket kevésbé részletesen meséltem el a legutóbb, nevesül a rengeteg ide-oda császkálást a szigeteken. Az utóbbi fél évben azon kaptam magam, hogy amikor Anna éjjeleken át dolgozott, én meg csendben irkáltam a blogokra meg hajós fórumokra, újra meg újra eszembe jutottak történetek, amiket feljegyeztem, hogy majd egyszer megírom ide. Most egészen pontosan harminchét ilyennél tartok, és némelyiket már el is hintettem blog-kommentekben, de az nem az igazi. Ehhez kapcsolódik még az is, hogy nagyon sok kedves olvasómat egyáltalán nem érdekelnek a szexualitással kapcsolatos történeteim, hanem sokkal szívesebben hallanak természetről, emberekről, tájakról, társadalomról, kultúráról. Ugye ritka az az ember - és én végképp nem ilyen voltam - hogy egy életcélként, életvitelszerűen felkerekedjen, és megnézzen különféle természeti és kulturális értékeket a világ másik felén. Nem fogom tagadni, hogy az én motivációm mindig és szinte kizárólag a pina volt, és amikor teraszos hegyek rizsföldjein jártam, elszigetelt hegyi falvak felé caplattam az esőben, elsősorban akkor sem a kilátás vagy nemes szándékok vezettek. Egyszerűen elképzeltem, hogy milyen lehet egy kvázi-paleolit közegben élni, és ott dugni; vajon mit tudnak ezek a nők a szexről, akiket nem igazán érintett meg a civilizáció? Pláne annak az ázsiai nagyvárosokban terjedő, néha igencsak visszataszító lenyomata? Nem nyelvet akartam én tanulni, legalábbis nem azt, amin az emberek beszélni szoktak; legfeljebb azt, amin az ős-nő és az ős-férfi archetípusa kommunikál egymással, mióta világ a világ: a-a-a-á-á-á... na ez majdnem majmos volt (róluk még lesz szó!), de nem akartam megbántani senkit. Pláne azért nem, mert a tapasztalataim ezekkel a fél- vagy negyed-civilizált emberekkel összességében igen jók voltak. De majd látni fogjuk, hogy igazán életveszélybe akkor kerültem, amikor már elég jól beszéltem tagalogul, aztán úgy eltévedtem, hogy majdnem meghaltam két falu között. Maradjunk abban, hogy nem vagyok Rambó és nem akarok még egyszer a dzsungelben éjszakázni tök egyedül. Amikor az Avatár idevágó jelenetét néztem, totál PTSD-m volt. 

A másik dolog, amiről írni szeretnék, amin az afrikai utam óta gondolkodom, a felelősségem kérdése. Nem, messze nem látok rá mindenkire, sőt még az átlagra sem, akikkel egykor szexeltem. Még csak azt sem mondanám, hogy az én hibám ebből bármi. De fontos, hogy mostanra, idősebb koromra kezd visszaütni rám az a sok dolog, amit egykor műveltem... valószínűleg ez akkor ütött meg, amikor több hetet együtt töltöttem olyanokkal, akiket szexuálisan kihasználtak, és sok szempontból egzisztenciálisan is megsemmisítettek, nem a szó anyagi értelmében. És hogy be-bevillant, hogy bár én erőszakot vagy pénzt sosem használtam, de messze voltam a grál lovagtól, bizony... nem voltam jó. Vagyis csak ritkán; de leginkább úgy mondanám, hogy jó voltam én, de csak a nők testéhez.

Bonyolult, tudom.

Azért írok róla.

A nagy érdeklődésre való tekintettel a blogot ezennel bezárom.

Mindenkinek jó egészséget és társas élvezést kívánok.

Később lesz egy angol nyelvű, társszerzővel készített blogom vagy vlogom, a címe az lesz, hogy Körbekúrtam a világot, vagy Shagging around the World. Időnként keressetek rá.

Köszönöm mindenki részvételét, sziasztok!