1.
Akárcsak két éve, most egy új ciklust kezdek, amit podcastban nem tudok feldolgozni. Úgy néz ki (bár nem tudok rá mérget venni), de a következő hetekben sokkal több időm lesz a munkahelyemen, hogy nyomogassam a billentyűket a munka helyett, szóval következzenek a vallomásszerű történeteim, két dologról elsősorban. Egyrészt szeretném feltárni kalandozásaim azon részét, amiket kevésbé részletesen meséltem el a legutóbb, nevesül a rengeteg ide-oda császkálást a szigeteken. Az utóbbi fél évben azon kaptam magam, hogy amikor Anna éjjeleken át dolgozott, én meg csendben irkáltam a blogokra meg hajós fórumokra, újra meg újra eszembe jutottak történetek, amiket feljegyeztem, hogy majd egyszer megírom ide. Most egészen pontosan harminchét ilyennél tartok, és némelyiket már el is hintettem blog-kommentekben, de az nem az igazi. Ehhez kapcsolódik még az is, hogy nagyon sok kedves olvasómat egyáltalán nem érdekelnek a szexualitással kapcsolatos történeteim, hanem sokkal szívesebben hallanak természetről, emberekről, tájakról, társadalomról, kultúráról. Ugye ritka az az ember - és én végképp nem ilyen voltam - hogy egy életcélként, életvitelszerűen felkerekedjen, és megnézzen különféle természeti és kulturális értékeket a világ másik felén. Nem fogom tagadni, hogy az én motivációm mindig és szinte kizárólag a pina volt, és amikor teraszos hegyek rizsföldjein jártam, elszigetelt hegyi falvak felé caplattam az esőben, elsősorban akkor sem a kilátás vagy nemes szándékok vezettek. Egyszerűen elképzeltem, hogy milyen lehet egy kvázi-paleolit közegben élni, és ott dugni; vajon mit tudnak ezek a nők a szexről, akiket nem igazán érintett meg a civilizáció? Pláne annak az ázsiai nagyvárosokban terjedő, néha igencsak visszataszító lenyomata? Nem nyelvet akartam én tanulni, legalábbis nem azt, amin az emberek beszélni szoktak; legfeljebb azt, amin az ős-nő és az ős-férfi archetípusa kommunikál egymással, mióta világ a világ: a-a-a-á-á-á... na ez majdnem majmos volt (róluk még lesz szó!), de nem akartam megbántani senkit. Pláne azért nem, mert a tapasztalataim ezekkel a fél- vagy negyed-civilizált emberekkel összességében igen jók voltak. De majd látni fogjuk, hogy igazán életveszélybe akkor kerültem, amikor már elég jól beszéltem tagalogul, aztán úgy eltévedtem, hogy majdnem meghaltam két falu között. Maradjunk abban, hogy nem vagyok Rambó és nem akarok még egyszer a dzsungelben éjszakázni tök egyedül. Amikor az Avatár idevágó jelenetét néztem, totál PTSD-m volt.
A másik dolog, amiről írni szeretnék, amin az afrikai utam óta gondolkodom, a felelősségem kérdése. Nem, messze nem látok rá mindenkire, sőt még az átlagra sem, akikkel egykor szexeltem. Még csak azt sem mondanám, hogy az én hibám ebből bármi. De fontos, hogy mostanra, idősebb koromra kezd visszaütni rám az a sok dolog, amit egykor műveltem... valószínűleg ez akkor ütött meg, amikor több hetet együtt töltöttem olyanokkal, akiket szexuálisan kihasználtak, és sok szempontból egzisztenciálisan is megsemmisítettek, nem a szó anyagi értelmében. És hogy be-bevillant, hogy bár én erőszakot vagy pénzt sosem használtam, de messze voltam a grál lovagtól, bizony... nem voltam jó. Vagyis csak ritkán; de leginkább úgy mondanám, hogy jó voltam én, de csak a nők testéhez.
Bonyolult, tudom.
Azért írok róla.
